Több szempontból is izgalmas szárnypróbálgatásnak lehettek ma szemtanúi, ugyanis a Határátkelő történetében még nem fordult elő az a páros interjúforma (már ha ez a megfelelő meghatározás rá), amit most olvashattok. Másrészt a kérdéseket ezúttal nem én, hanem a Frankfurti mesék blog szerzője, Gabuschka tette fel. Érdekes együttműködésről van tehát szó, reményeim szerint sikeres is lesz. És akkor e hosszúra nyúló bevezetésben azért a témáról is legyen szó: akik rendszeresen követik a blogot, talán emlékeznek a vegyespárosokról szóló sorozatra, aminek részeként több történetet is olvashattatok itt arról, miként tudnak a különböző kultúrában felnevelkedett emberek együtt élni, milyen szépségeket és néha nehézségeket hoz magával egy ilyen párkapcsolat. Innen átadom a szót Gabushckának, aki külföldi párokkal élő magyar férfiakat kérdezett.

Neked is külföldi a párod? Te is vegyesházasságban kapcsolatban élsz? Szívesen megírnád a történetetek? Ne habozz, tedd azt, és küldd el a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

Máté és párja

„Az első részben Máté, aki Angliában él lengyel barátnőjével és Gergő, aki toszkán párjával osztja meg az életét, mesél nekünk a mindennapjaikról és számolnak be a két kultúra közötti meglepő hasonlóságokról és különbségekről. Három kérdés és (kétszer) három válasz következik.

1. Mesélj kicsit magatokról, hogy jobban megismerhessünk!

Máté:

Több mint öt éve érkeztem Angliába. Sok sorstársammal ellentétben nem tervezgettem hosszan a kiköltözést, egy hirtelen jött lehetőséggel éltem annak idején.

Fél év dél-afrikai tartózkodás után (önkéntes munka) két hónapon át nem találtam Budapesten munkát, így próba szerencse alapon egy kétkörös interjú után Anglia egyik szórakoztató- és szállodaközpontjában találtam magamat. Az eredetileg tervezett egy évből itt maradás lett, és ez részben Gosiának, a lengyel páromnak is köszönhető, akivel több, mint négy éve vagyunk együtt.

Az évek során volt több munkahelyem, egyszer másik városba is költöztünk itt Anglián belül. Mindig feljebb és feljebb a ranglétrán, ahogy mondani szokás. Voltam hotelben technikai kisegítő, voltam pincér, majd adminisztrációs munkatárs egy irodában, most pedig egy országos méretű karitatív szervezet 400 központjának egyikét irányítom valakivel karöltve. Párom 7 évvel fiatalabb nálam, ő most fejezi be az egyetemet francia-olasz szakon.

Lényegében az első munkahelyemen ismerkedtünk meg, pontosabban egy vacsorán, ugyanis az ottani társasággal többször mentünk a helyi pubba steak-et enni egy-egy szabad este, akár 10-15-en is. Magyarok, lengyelek, litvánok, észtek, és néhány angol. (Az ezt követő munkahelyeimen kizárólag angolok közt dolgoztam és dolgozom.)

Párommal tehát az első évben együtt éltünk, az utóbbi 3 évben viszont viszonylag sokat vagyunk külön a tanulmányai miatt. Hol Franciaországban, hol Olaszországban látogattam meg (ösztöndíjas félévek), de sokat voltunk együtt Magyarországon és Lengyelországban is, természetesen az együtt töltött angliai hónapok mellett. A tanulmányait szerencsére hamarosan befejezi, így ismét végleg ide fog tudni költözni.

Gosia amúgy Lengyelország északi részéről származik, így az ő révén ismerhettem meg például a Balti-tengert, ami nem egy tipikus turisztikai célpontja a magyaroknak.

Gergő:

Én 2004-ben költöztem ki Olaszországba, Toszkánába, egy, ill. max. két évre… csak közben annyira megszerettem az itteni életet, hogy itt maradtam. A párommal 6 éve ismerkedtünk meg Firenzében egy szórakozóhelyen, és ha valaki hisz a véletlenben, tudja be annak a találkozást - bárki, bármi is hozott minket össze, hálás vagyok érte.

Azt akartam írni, hogy ő olasz. De nem. Ő toszkán. Azzal az egészséges, bár néha érthetetlen, és sokszor vicces, nemzedékek óta beléjük ivódott lokálpatriotizmussal, ami saját városukhoz, régiójukhoz köti őket.

Livorno a világ közepe, és már a többi toszkán város sem az igazi, persze, még mindig jobb, mint a többi olasz, de nem (!) toszkán város. A világ többi része meg nem létezik.

De vissza hozzánk: gondolom, mint mindenki mással, nálunk is sok-sok beszélgetéssel kezdődött, és elég hamar, kb. 5 hónappal később össze is költöztünk, és azóta együtt élünk.

2. Fel tudsz idézni olyan (vicces, bosszantó, meghökkentő, stb.) helyzetet, amely a különböző származásotok miatt alakult ki? Amikor igazán nyilvánvalóvá vált számodra, hogy nem egy országból származtok?

Máté:

A mi esetünkben a különbözőségek helyett inkább a hasonlóságok azok, amik időről-időre feltűnnek. Ahogy Magyarország, Lengyelország is Kelet-Európa része, ráadásul köztudottan hasonló a történelmünk is. Mondhatjuk, hogy építjük és erősítjük a két ország barátságát. :)

A nyelv

Több interneten fellelhető statisztika is a lengyelt és a magyart említi a két legnehezebben megtanulható nyelvként, de őszintén szólva eddig nem is nagyon törtük magunkat, hogy fejlődjünk egymás anyanyelvében. Angolul jól beszélünk mindketten, nincs, amit ne tudnánk megbeszélni.

Az első pár évben nagyon szórakoztató volt váratlanul hasonló szavakba botlani a lengyel és a magyar nyelvben úgymint káposzta - kapusta , kolbász - kiełbasa , galamb - gołąb, kulcs -klucz, posta - poczta, ecet - ocet, olaj -olej, stb.

A konyha

A két nemzet konyhája is rejt néhány meglepő hasonlóságot. Sok a káposztás, kolbászos étel, ami a magyar gyomorhoz sokkal közelebb áll, mint az egyszerűen fűszerezett angol konyha.

Még lángoshoz hasonló ételük is van, amit úgy hívnak: pasztecik. Ez tulajdonképpen lángostészta ugyanúgy olajban kisütve, csak egy kis hengert gyúrnak belőle, amit megtöltenek különféle dolgokkal, úgymint káposzta, gomba, sajt, darált hús, stb.

A nyelvet, a történelmet és a konyhát leszámítva a közhangulat és a mindennapos anyagi problémák is nagyon hasonlóak a két országban. Ott is sok a búvalbélelt ember a tömegközlekedési eszközökön, és tőlük is rengeteg fiatal ment el külföldre egy jobb élet reményében. (Angliában például az angolok után a lengyel a legnagyobb népcsoport, ahogy ezzel a blog legtöbb olvasója valószínűleg tisztában is van.)

Az egyértelmű különbségeken kívül tehát semmi rendkívüliről nem tudok beszámolni, a hasonlóságok viszont annál meglepőbbek voltak, méghozzá pozitív értelemben.

Gergő:

Hogy nem azonos a nyelvünk, kultúránk, származásunk, az naponta és sok-sok apró dologban megmutatkozik, a legtöbbre már fel sem figyelünk (próbálok legalábbis… például nem tudunk olyan operaelőadásra menni, amit ne tudna fejből dúdolni, rosszabb esetben szöveggel együtt).

De azért vannak pillanatok, amikor a csodálkozás helyét a bosszankodás vagy értetlenség veszi át. Ami az elején is szembetűnő volt, és még most is megmutatkozik (a leghalványabb remény nélkül, hogy valaha is bármelyikünk a másikhoz közeledjen), az a pontosság, a konyha és a hangerő… (Sajnos, nem sorolhatom ide a vezetést, ugyanis itt szereztem jogosítványt…)

Akiben vannak olaszokkal kapcsolatos sztereotípiák, mielőtt tovább olvasna, bátran vegye őket elő, segítségére lesznek.

A pontosság

Mindig mindenki mindenhonnan késik. Amikor Rómában éltem, és reggelente az egyetemre siettem, az első hetekben pánikoltam és értetlenkedtem, miért nem jönnek a buszok. Aztán jöttek, két-három is, persze azonos számmal, mind együtt, mert így a végállomásokon a sofőrök tudtak beszélgetni. A barátság fontos az olaszoknál…

Még ma is, ha valahová meghívást kapunk, bosszankodom, miért nem tudnak például 9 órára meghívni. Miért kell 9 körülre – „verso le 9”?! És ha már „9 körülre” ott kell lennünk, miért vagyunk 9 előtt pár perccel még otthon?? És amikor - nekem szégyenteljes - késéssel megérkezünk, miért vagyunk még így is az elsők? Nem egyszerűbb, ha megbeszéljük, hogy mindenki fél 10-re jön?!

A konyha

A másik nagy különbség a konyha. Azt vettem észre magunkon, hogy ami nem közös, abban szívesen hagyatkozunk a másikra. Eszem ágában sem lenne megmondani neki, hogyan készítse el a kagylós spagettit - inkább én tanultam meg tőle.

Ahogy ő sem szól bele abba, hogyan készítem a kacsasültet párolt káposztával - inkább ő is megfigyel. Talán csak a gyümölcslevesbe szól bele annyiban, hogy nem a főétel előtt, hanem utána eszi, desszertként.

Amikor viszont közös ételek kerülnek sorra… Töltött káposzta (igen, nekik is van) - nekem csakis savanyúkáposztából. Ő csak kelből. Nekem paradicsom nem, tejföl igen. Neki a paradicsom az étel lelke, a tejföl egy borzalom (olaszul „panna acida”, savanyú tejszín – „barbárok vagytok, mi, ami megsavanyodik, kidobjuk” mondják ők, akik narancs- és citromhéjat tesznek a disznósajtba).

A legelején a kifőtt tésztát leöblítettem hideg vízzel (ki eszi forrón a mákostésztát). Erre ő kidobta. Hat év alatt egyetlen egyszer sem tudtam rávenni, hogy megkóstolja a mákos-, vagy diós- vagy kakaóstésztát… Neki a tészta hidegen és édesen elképzelhetetlen.

Ahogy én hozzá sem nyúlok az édes, mazsolás véreshurkájukhoz. Azt pedig csak megemlítem, hogy 3-4 óra után, még mindig az asztalnál, felváltva kerülget a gutaütés, és öl meg az unalom.

A hangerő

És végül a hangerő. Nem tudom, hogy lehetne ezt finoman körülírni: ordibálnak. Az első hónapokban (nem igazán értettem még a nyelvet) azt hittem a buszon, hogy bármelyik pillanatban tömegverekedés tör ki - pedig csak lelkesen egyetértettek valamiben, vagy útba igazítottak valakit. Simán elbeszélgetnek egy forgalmas út két oldaláról. Vagy a negyedik emeletről le az utcára. Vagy egymás mellett, autók között szlalomozó két kismotorról.

Olaszország színekből, illatokból és főleg hangokból áll. A magyarázat, amit a párom ad: „rendes emberek vagyunk, nincs mit rejtegetnünk”. A hangerő, egymás megérintése, a másik személyes terébe való belépés mind-mind olyan dolog, amit nem szoktam meg, és néha kifejezetten zavar, de sajnos ezzel együtt otthon nem nagyon szoktam, nem nagyon szokhattam hozzá az azonnali kapcsolatteremtő készséghez, empátiához, valamiben „részt-vevéshez” sem.

3. Hogy sikerült beilleszkednetek az új otthonotokban? Szeretnétek ott letelepedni?

Máté:

Mivel kettőnk közös nyelve az angol, és mindketten úgy gondoljuk, hogy jelenleg Angliában jobban tudunk boldogulni, pillanatnyilag itt tervezzük a közös életünk. Jövőre letehetem az állampolgársági vizsgát, ami egy következő lépés a társadalomba való beilleszkedés terén.

A kelet-európai viszonyokkal ellentétben (tisztelet a kivételnek) élvezzük, hogy az utcán a legtöbb ember közvetlen és mosolyog. Minden egyes hivatalban, boltban, étteremben kedvesek és segítőkészek az alkalmazottak. (Elvétve persze akad kivétel itt is, de egyáltalán nem jellemző.)

Eddigi összes munkahelyünkön támogatóak, elfogadóak voltak a kollégák és a főnökök, lehet fejlődni, előrelépni. A munka pedig anyagilag is meg van becsülve, nem csak szóban. Nem okoz megoldhatatlan gondot, ha új laptopot kell venni, és nem kell spórolni egy évet egy mallorcai nyaralásra. Tehát köszönjük, jólérezzük magunkat.

Hosszabb távon nem tartjuk kizártnak a másik országba való költözést, de jelenleg nincs tervben. Svédország merült fel, mivel párom egyik nővére oda ment férjhez. Nyugdíjas éveinket pedig (feltéve ha lesznek) el tudjuk képzelni a Balaton partján egy kis házikóban. Sose láttam értelmét azonban egy-két évnél komolyabban előre tervezni, ezért ezek inkább csak ötlet és gondolat szintjén lévő elképzelések jelenleg.

A fiatalabb generáció szerintem egyre inkább európainak érzi magát, mintsem kizárólag egy nemzethez tartozónak. (Nem feledve a gyökereket.) Elég, ha Gosia és az én testvéreimet vesszük, párjaikkal együtt.

Van köztünk magyar, lengyel, svájci, svéd, olasz, angol, hat ország területén szétszórva. Csak egymás látogatása adna elég úticélt a következő pár év nyaralásaira.

Aki tehát Magyarországról olvassa ezt a bejegyzést, és tanakodik, hogy nekivágjon-e a külföldi munkavállalásnak, határozottan bíztatom. Nem lesz könnyű, dolgozni kell. De lesz miért dolgozni, és kinyílik a világ.

Gergő:

Az már biztosan kiderült, hogy Olaszországban élünk. És talán a beilleszkedés kérdésére is többé-kevésbé válaszoltam. Kicsit közhelyes leszek: vannak fura dolgok - viccesek vagy bosszantóak -, de hát ez Olaszország…

Az olaszok hangosak, de közvetlenek és barátságosak. A mákostésztát utálják, de isteni konyhájuk van. A buszok (és mindenki más) késnek, de a sok-sok napfény és a házadtól 5 perc sétára található tenger miatt ez már egy idő után nem érdekel.

Szeretek itt élni, és nem csodálkozom azon (de ezt neki ne mondjátok el!), hogy a páromnak esze ágában sincs innen elköltözni. Már csak azért sem, mert az anyukája - mamma! - itt lakik. De ez messzire vinne… ;)”

HÍRMONDÓ

Küszöbön a fordulat Brexit-ügyben

Az állítólagos megállapodás lényege az lenne, hogy az Egyesült Királyság ideiglenesen (egyes hírek szerint hét évig) korlátozhatná az uniós polgárok szabad mozgását a területén, cserében viszont garantálnia kellene a már ott élő európaiak jogait és nagyságrendjében fenn kellene tartania eddigi uniós befizetéseit. Az elképzelés részleteiről itt olvashatsz.

Nem lesz német bér a magyar munkásoknak

A jelek szerint elbukik az a javaslat, mely szerint a külföldön kiküldetésben dolgozóknak ugyanakkora bért kellene adni, mint az adott országban az ágazati megállapodás. Ez közel 70 ezer, jellemzően az osztrák és német építőiparban dolgozó magyart érinthet. Hogy pontosan miről is van szó, és ki buktathatja el a javaslatot, arról itt találsz további információkat.

Újraindítják az Európai Uniót?

Augusztus végén olasz-francia-német csúcs lesz, melyen gyakorlatilag újraindíthatják az Európai Uniót. A cél egy „új európai politikai paktum” kialakítása. „Európa fordulóponton áll, vagy változtatunk, vagy úgy fognak ránk tekinteni, mint a marslakókra. A Brexitnek hatalmas ébresztőnek kell lennie, 2017 döntő év lesz” – mondta a kezdeményező olasz kormányfő. Minden továbbiért ide kattints.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!