Bevallom, engem nagyon elgondolkodtatott és megérintett TéDé (akinek posztjaival évek óta találkozhattok a vasárnapi ajánlókban) írása, amiben sok minden keveredik, amiről itt, a blogon is beszélgetni szoktunk: a vegyespáros élet szépségei és nehézségei; a félelem attól, hogy más emberré válunk-e külföldön; és még az is, hogy mit mutatunk meg magunkból nyilvánosan és mi az, amit megtartunk belül. Szóval bár a mai poszt földrajzilag Törökországban játszódik, azt gondolom, történhetne bárhol máshol is.

Ha te is egy vegyespáros tagja vagy, esetleg voltál, és szívesen megírnád a közös örömöket, nehézségeket, buktatókat, akkor ne habozz! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.

„A helyszín Törökország, 2010-től napjainkig. Évről évre igyekszem számvetést tartani, hogy mi változott az elmúlt egy év alatt. 2010. november 13. a kiköltözésem dátuma, fontos évforduló, mindig ehhez kötöttem az írásbeli visszatekintéseket. A Határátkelő kérésére most megpróbálok nagyobb léptékben gondolkodni, mi történt velem az elmúlt időszakban. Egy valamitől félek: kimondok olyat is, amit eddig sohasem.

Az éves összefoglalóimmal eleinte nem is volt gond, szépen sorban érkeztek. Két évvel ezelőtt azonban csak ültem az üres képernyő előtt és nem tudtam írni. Nem mertem írni. Sötét és mély gondolatok cikáztak a fejemben, amiket nem akartam sem meghallani, sem közzétenni.

„Éppen ide”

Hetekig próbálkoztam, hogy valami szokásossal rukkoljak elő, a szokásos hangvételben, a szokásos tartalommal. Aztán rá kellett ébrednem, hogy egy korszak lezárult. Annak az első „szokásos” korszaknak, amikor még mindent át tudtam adni a saját rácsodálkozásomat is beleszőve, vége. Tulajdonképpen jó ideje vége, csak én próbáltam fenntartani magamban, másoknak.

Ha a határátkelők beilleszkedési szakaszait nézem, akkor biztosan be lehet sorolni ezt az időszakot is valahová. Hosszú „mézeshetek”, de én abból is csak a porcukros falatokat adtam át, csakis a finomságokba engedtem betekintést. Pedig hányszor okádtam a budi felett görnyedve, mert a napi betevő elcsapta a hasamat.

Hosszú utat tettem meg idáig, és biztosan nem árulok el meglepetést, ha azt mondom, a legnehezebb lelépni volt otthonról. Tudjátok, „éppen ide”, Törökországba.

Éppen ide, éppen ezek közé, éppen így, éppen akkor, éppen egy török férj oldalán – éppen, éppen. Hoztam magammal minden egyes otthon megkapott éppent, és missziómnak éreztem, hogy a bűntudatot leküzdendő fityiszt mutassak mindenkinek. Éppen!

Göröngyös úton

Akkor, két évvel ezelőtt, elfogyott a kraft és a sötét felhők tornyosulni kezdtek felettem. Egyre inkább fojtónak éreztem a levegőt, egyre több minden kívánkozott ki belőlem, aminek nem engedtem utat. Nem engedhettem utat. Szégyelltem, haragudtam, fájt, a bűntudat pedig mardosott. Nem adhattam ki.

Ez a fajta határátkelés, külföldi férj, merőben más kultúra, olyan göröngyös útra tereli az embert, hogy csoda, ha a nyaka nem törik ki. A kezdeti „újszag” gyorsan elszáll és utána elkerülhetetlen a mélyrepülés, bele a kőkemény valóságba.

A mi közös életünk pedig tartogatott nehézségeket is az elején (kinek nem), tehát minden adott volt a lelki lenullázódás egyik fajtájához. Én hiszek benne, hogy csakis egy lenullázás után lehet új alapokra helyezni az egész kócerájt.

Alapot építeni a kócerájnak

Na, már most, a kóceráj ugye adott. És ez a kóceráj nem csak édeskésen fűszeres illatú a baklavára öntött szirup miatt, vagy dönerszagú a sarkon forgó döner miatt, és nem rohangálnak török David Hasselhoffok (szerelmes voltam belé) vagy Pamela Andersonok a tengerparton, miközben a naplemente narancsvörösre festi a tökéletesen megkomponált horizontot.

Időnként kényelmetlen, idegesítő, kibírhatatlanul zajos, tabukkal terhelt, őszintétlen, zárt, ugyanakkor túlságosan nyitott, rugalmas és rugalmatlan, idegen, prűd, erőszaktól füstös, nagyhatalmi izomszagtól bűzlő – aki egy kicsit is ismeri Törökországot, az pontosan érti, mire gondolok.

Az elmúlt időszakom arról szól, hogy olyan alapot építsek magamnak, ami stabilan tartja a kócerájt anélkül, hogy belebolonduljak az örök másságba, hogy megőrüljek a honvágytól. Olyan alapot, ami felülemelkedik azon, amin felül kell, ami elengedi az apró-cseprő bosszúságokat, ami értékeli a jót, ami beengedi azt, ami kell, és kizárja, azt, ami nem.

Ehhez viszont nem mindegy, milyen téglákat pakolászok le. Introvertált személyiséggel megáldva elég rendesen megvizsgálok minden egyes darabot, gondolhatjátok. Jó munkához pedig idő kell. És kitartás. És tengernyi türelem. Hozzám is. És a jó munkához olyan kéz kell, ami kíméletlenül elhajít minden sallangot, minden megrepedt darabot. Túl sokáig tartott a gyűjtögető fázis, nincs több hely tárolni a szétmálló darabokat.

A rettegés, hogy más emberré válok

Nem kínoz már az örökös bűntudat, hogy kiket hagytam hátra, hogyan hagytam hátra, hogyan léptem le. Nem csócsálom örökösen, hogy a lelépésem valóban lelépés volt-e, vagy csak gyökeret verek valahol máshol is, hogy innen is és onnan is táplálkozzak, mindenhonnan éppen azt, amire szükségem van. Ezt a részét már leküzdöttem és tudom, hogy több gyökerű emberré váltam.

Van valami azonban, ami levakarhatatlanul a társammá szegődött ezen az úton. Ő az én démonom, ami sokszor felriaszt álmomból, kínoz, zabál: a rettegés, hogy más emberré válok itt! Hogy más nyelven kezdek el gondolkodni és álmodni! Hogy másképp kezdek gondolkodni, felveszem az itteni mentalitást, és túlságosan magamba olvasztom!

Igen, tudom, persze, a más-ságnak is vannak fokozatai, az emberre hat a környezete, kinyílik a látómezeje, formálódik a gondolkodásmódja. Na de mennyire kell, lehet, akarom mindezt? Szubjektív költői kérdés, és hol van rá a válaszom? A kezemben izzó vasrúddal hadonászva küzdök ellene, egy lázas látomás, a lélek nyugtalan kipárolgása, amit időről időre eszelősen, délibábként kergetek!

De mintha a démonok egyre kevesebbszer jelentkeznének mostanában, mintha minden kezdene a helyére kerülni, a téglák, az alap, a gyökerek, a régiek, az újak, mélyülnek, vastagodnak, szelektálódnak, mintha a horizont is egyre tökéletesebb árnyalatúnak tűnne, nekem, mintha az elindulás és érkezés egyetemes értelmet kezdene nyerni, bennem, mintha minden most mutatná ki a foga fehérjét, most, éppen most, amikor felhúzott íjként feszülök a jelenre és a jövőre, és érzem, ez az!

Meg hát a kerítés sincs kolbászból, az élet sem habostorta, és a cukormáztól is csikar időnként a hasunk, amikor befalunk egy újabb adag baklavát…”

Aki még többet olvasna Tédétől, az megteheti azt a blogján ide kattintva.

HÍRMONDÓ

Magyarországon is jól lehet járni a határátkeléssel

Mondjuk az építőiparban, hiszen a Magyarországon maradt szakmunkások bérét is magukkal húznák a külföldről hazatelepülők, illetve a szakemberhiány. Jelenleg ugyanis nettó 140-180 ezer forint az átlagfizetés (hivatalosan, de ebbe ne menjünk most bele...) az építőiparban, viszont ez az összeg akár meg is duplázódhat. Van olyan tulajdonos, aki szerint havi 300 ezer nettó elég lenne a külföldön dolgozók visszaszerződtetéséhez. (A teljes írást itt érhetitek el.)

Így tartanák itthon a balatoni hajósokat

A korábbi aggasztó hírek ellenére jó szezonra számít a Balatoni Hajózási Zrt., amely úgy véli, kitalálta a megoldást az alkalmazottak elvándorlásának megakadályozására. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen már egy kezdő matróz is havi 1600 eurót kereshet, egy tapasztalt hajóvezető akár 3-4 ezer eurót is elkérhet külföldön. Részletekért ide kattintsatok!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!