A mai írásnak története van, amennyiben egy hosszú kommentből nőtte ki magát poszttá. A minap ugyanis Glorianna írt a nyelvtanulás kapcsán egy hozzászólást, én pedig megkértem, hogy kerekítse poszttá, mert szerintem nagyon érdekes tapasztalatokat fogalmazott meg, és az sem mindennapi, ahogyan egy Erdélyből induló család szétszóródik Európában.

„Erdélyi vagyok, nyolc dédszülőm három ország hat nemzetiségéhez és négy vallásfelekezethez tartozott. A nagyszüleim számon tartották a származásukat, de valamennyien magyarnak vallották magukat, és az első világháború után valahogy mind Erdélyben maradtak.

Ennek megfelelően a szüleim is magyarok voltak, ugyanakkor a családban megmaradt az a követelmény, hogy valamennyi együtt élő nemzetiség nyelvét ismerni kell, plusz legalább egy idegen - Erdélyben nem beszélt - nyelvet is kell tudni.

Így lett, hogy apám a magyar-román-német mellett franciául, anyám oroszul tudott. Mire leérettségiztem, magyarul, románul, németül nagyjából egyformán, oroszul meglehetősen, franciául és latinul valamennyire tudtam. Utóbbi hármat az idők folyamán elfelejtettem, cserébe rám ragadt kevéske angol.

Meglehet, a családi multikulti erdélyi specialitás, arrafelé a vallási (és implicite nemzetiségi) türelemnek több évszázados múltja van - az egy másik kérdés, hogy a XIX-XX. században „sikerült” meghonosítani ott is a nacionalizmusok vadabb változatait.

Utóbbiakról azt gondolom, hogy a románok kissé megkésett nemzetté válása, ill. az azt megelőző magyar oktatás- és kultúrpolitika gyakorlata sokat rontott a békés egymás mellett élés korábbi gyakorlatán.

Mindez azonban nem befolyásolta a józan erdélyi szülőket abban, hogy gyermekeiket legalább három nyelvűvé neveljék, lévén maguk is poliglottok. Rendszerek jöttek-mentek, határok csúszkáltak ide-oda, a kisember tanult, ill. időnként nyakába vette a világot.

A gyerekeket megviselte az országváltás

Az erdélyi magyarok többsége 1920 után úgy érezte-gondolta, hogy az anyaország afféle biztosítókötél - ha otthon már elviselhetetlen a létezés, Magyarországra bármikor át lehet telepedni (valóban lehetett mindig, hivatalosan is - óriási macerával).

Ezt tettük mi is, miután világossá vált: hiába értelmesek a gyerekek, ott számukra legfeljebb egy faipari szakközépiskola lehet a karrier. Két évig tartott a hivatalos áttelepedés „lepapírozása”, itt mindkettőnket állás, szolgálati lakás, a gyerekeknek iskola várt - amiért máig hálás vagyok az egykori megyei pártbizottságnak. :)

Ugyanakkor a gyerekeket - bármennyire is felkészítettük őket - nagyon megviselte az országváltás. Önmagában a költözés nem, korábban is sokszor költöztünk.

Hanem az iskolai követelményekkel nem tudtak mit kezdeni. Eléggé lekezelően és „úgysem tud semmit” stílusban felmérésre kötelezték őket, megállapítandó, hogy kell-e évet ismételniük.

A tanárok becsületére legyen mondva, a felmérés után nem csak hogy évismétlést nem emlegettek, hanem úgy kellett lebeszélni őket arról, hogy egy osztállyal feljebb - ötödik helyett hatodikba, ill. második helyett harmadikba - írják be a gyerekeket (nem zsenik, csak Romániában mások - mennyiségileg nagyobbak - voltak a követelmények, kölköncök azokat teljesítették).

A másik nagy gondjuk a baráti kapcsolataik meglazulása, majd teljes megszűnése volt. Jóllehet nyitottak és könnyen barátkozók voltak (és maradtak), Magyarországon csak lassan, 3-4 év alatt alakult ki egyfajta szociális kapcsolatrendszerük.

Végül a középiskolában sikerült igazi barátokra szert tenniük - vagyis összesen jó 5-6-7 év kellett ahhoz, hogy az alapvetően jó kapcsolatteremtő képességű kamaszok biztonságos „szociális hálót” építsenek maguk köré - értelemszerűen semmilyen nyelvi nehézségük nem volt. Fogalmam sincs, mennyi idő és energia kellett volna a kapcsolatok kialakításához és ápolásához, ha még nyelvi korlátok is akadályozták volna őket.

Országváltás felnőttként: a fiam története

A következő országváltásuk nagyon különböző volt. A fiam - ő az idősebb - az ELTE után Németországban szerezte meg a PhD fokozatot, majd pár évig különböző egyetemeken - Németországban és Angliában - dolgozott, közben folyamatosan kereste az itthoni munkalehetőségeket, hiába.

Magánélete hazahúzta volna, de állás sehol - legalábbis olyan nem, amire családot lehetett volna alapítani. Végül elfogadott egy angliai „szakma közeli” állást, az addigi tudományát megfejelte egy oxfordi MA-val, és most már biztosan nem költöznek haza - a párja itthon járt egyetemre, államvizsga után kiment ő is, a szakmájában dolgozik immár 6 éve (egyetlen percig nem kellett egyéb munkát végeznie).

Tehát úgy alakult, hogy a fiam végül az Egyesült Királyságban telepedett le, felesége magyar, ő maga a magyaron kívül angolul és németül tud (jól, lévén mindkettő munkanyelve), a felesége angolul és finnül.

A két nagyobb gyerek - öt- és hároméves - pontosan tudja, hogy otthon alapvetően magyarul, kapun kívül többnyire angolul beszélünk, és a legtermészetesebb módon váltogatják - nem keverik - a nyelveket, koruknak megfelelő szókinccsel és választékossággal beszélnek. Az ötéves az iskolában szépen teljesít, a hároméves a preschoolban szintén. A legkisebb még csak babanyelven kommunikál J

Az eddigi mérleg tehát: három gyerek, civilizált - magyar mércével mérve is tágas - lakás, megfelelő autó, au-pair, évente legalább kétszer hosszabbacska pihenés (síelés+nyaralás), hétvégente kirándulás, művelődés, sport.

Kiegyensúlyozottság, semmi komolyabb stressz, folyamatos szakmai továbbképzés, a „nagypolitika” iránti abszolút közömbösség, a helyi közügyek iránti érdeklődés, havonta pár óra önkéntes munka, vegyes nemzetiségű baráti kör, kellemes alsó középosztálybeli angol élet.

Országváltás felnőttként: a lányom története

A lányom érettségi után - német nyelvtudását tökéletesítendő - ment Németországba, az eredeti terv szerint egy évre, egy ismerősömhöz. Eleinte rettentő rosszul érezte magát, de alapvetően kitartó leányzó, úgyhogy nem szaladt haza, ha már egy évről volt szó...

Az évből még volt hátra vagy két hónap, amikor „jött” a szerelem egy német-olasz férfi személyében, és a lányom maradt feleségnek Németországban. A fia már kétéves volt, amikor saját gyerekkori álmának megvalósításába kezdett, és beiratkozott a helyi egyetemre.

Magánéleti problémák adódtak, számosak - ő maradt nappali tagozatos egyetemista elvált, gyermekét egyedül nevelő anyuka. Nem volt egyszerű mutatvány, amit véghezvitt: befejezte az egyetemet, s noha párszor felmerült, hogy hazajöjjenek, a fiát nem akarta (valószínűleg nem is tudta volna) hosszabb időre elválasztani az apjától.

A jelen állapot: 14 éves gimnazista fia van, jó állása, kellemes lakása, kocsija, sokat utazik. Baráti köre soknemzetiségű, értelemszerűen német többséggel. A nagypolitika egyáltalán nem érdekli, a helyi közügyek is csak annyira, amennyire közvetlenül érintik valamilyen formában.

A fia hatéves koráig nagyjából egyformán beszélt magyarul és németül (3 éves koráig magyar au-pair volt mellette, óvodás korában évente két hónapot Budapesten járt oviba), utána pár évig inkább csak németül, a magyarja kopott rendesen - valószínűleg azért is, mert semmi komolyabb motivációja nem volt, hiszen a családban csaknem mindenki megértette akkor is, ha németül beszélt.

Másodikos gimnazista - 12 éves - korában azonban ismét érdekelni kezdte a magyar nyelv is (az iskolában angolt és franciát tanul), és azóta is lelkesen olvas magyarul, beszél is, főleg a kis unokatestvérekkel, hiszen ők nem tudnak németül.

Az unokáim nem váltottak országot, csak beleszülettek abba, hogy a rokonság szanaszét van, több országban, és ebben semmi rendkívülit nem látnak. A többnyelvűség is ugyanolyan természetes számukra, mint volt a dédszüleim számára jó 100-120 évvel ezelőtt.

„Szokja a füle” a több nyelvet

Mindezzel csak arra szerettem volna rámutatni, hogy sem az országváltás, sem a többnyelvűség nem XXI. századi találmány. Az egynyelvű közegbe zárt emberek hajlamosak extra teljesítményként értékelni egy-egy nyelv legalább „konyhanyelvi szintű” elsajátítását - és ez bizony homogén nyelvi közegben valóban nem egyszerű mutatvány.

Én a magam részéről igencsak szorgalmaznám, hogy minél több gyerek minél kisebb korban minél többet halljon idegen szót - ha másért nem, legalább azért, hogy „szokjon a füle” a többféle beszédhez.

Fokozódó hétköznapi agresszió

Mint látható, mindkét gyerekem (ill. mindhárom, a menyemmel :)) nem csak beilleszkedett, hanem kifejezetten jól érzi magát ott, ahol van. Évente legalább egyszer pár napra hazajönnek, és egyre jobban furcsállják az itthoni - meglátásuk szerint fokozódó - hétköznapi agressziót, pl. a közlekedésben.

Azt mondják, évről évre türelmetlenebbek, morcosabbak, feszültebbek itthon az emberek. Azt is furcsállják, hogy itthon „mindenki” (ismerőseik, barátaik) panaszkodik és a problémái megoldását valaki mástól - főnöktől, kormánytól, akárkitől - várja.

Azt nem értik, hogy velük egykorú - tehát 30+ éves - felnőtt emberek miért viselkednek úgy, mintha kiskorúak lennének: saját felelősség kérdése fel sem merül, ha probléma van, akkor „jöjjön valaki, és oldja meg”. További, számukra érthetetlen körülmény a szakmai karrier és a pártszimpátia összefüggése.”

(Fotó: pixabay.com/HebiFot)

A moderálási alapelveket itt találod.