Néha nem árt az, ha kellő távolságtartással (és némi humorérzékkel) tudjuk kezelni önmagunkat és a körülöttünk élőket. Én ezt éreztem ki az eheti blogajánló első darabjából, amely kicsit a multikultit piszkálgatja meg. Aztán megnézzük, milyen lehet nyolc év alatt négy olyan különböző országba és kultúrába beilleszkedni, mint az Egyesült Államok, Kína, Szenegál és Bosznia, végül egy örömteli hírrel zárunk, hiszen egy régi kedves blog újraéledt, mivel szerzője ismét Kína felé veszi az irányt.

(fotó: flickr.com / Ray_from_LA)

Kezdjük hát a München dosszié írásával, amely (érzésem szerint) kicsit viccesen, görbe tükörrel tekint egy nyugati nagyváros sokféle és fajta lakóira, nem kímélve persze önmagát sem.

„Rengeteg féle-fajta ember él Münchenben a világ minden tájáról, a munkahelyemen is legalább 30 országból vannak kollégák (persze jó részükkel nem találkoztam még, de a hivatalos infó ez). Ebből kifolyólag sok fél kultúra, viselkedés és neveltetés vetemedik egymásnak nap mint nap.

A sok kultúra keveredése előbb utóbb egy homogén állapotot kell eredményezzen - nevezzük ezt húsleves törvénynek. De amíg az ízek nem érnek össze, addig mindig lesz olyan, hogy nyers marad a répa, rágós a hús, keserű a karalábé – édesanyám most biztosan mosolyog. Az ilyen kirívó dolgok szoktak a kisebb-nagyobb bosszúságok forrásai lenni.

FIGYELEM! A lista általánosít és előfordulhat, hogy politikailag inkorrekt. (…) Csak olyanokat írok, amiket legalább 3 különböző esetben sikerült megtapasztalnom.

- A kínai turistacsoport tülekszik, lökdös, harcol a helyért a vonaton, a mozgólépcsőn, mindenhol, mintha csak a pekingi csúcsforgalomban szeretne az ingázó-vonatra felszállni. Emellett bunkó és udvariatlan is.

- Az afrikai dialektussal beszélő emberek (…) többnyire zavaró hangerővel folytatnak legalább háromnegyed órás telefonbeszélgetést az S-Bahnon pont, amikor nyugiban szeretnék hazajutni a munkából egy fárasztó nap végén.

- A perzsa-arab vonulatbeliek a bazáros sztereotípiákhoz híven nem zavartatják magukat, ha köztük és a beszélgető partnerük között még van pár ember.

- A kelet-európaiak szemetelnek, köpködnek, és tiltott helyen dohányoznak, mintha csak otthon lennének.

- A németek, ha náthásak, akkor a legvégső pillanatig szipognak. Majd amikor már elveszteni látszanak a háborút a váladék miriggyel szemben, csak akkor veszik elő a papírzsebkendőt.

- Az arabeus és hindus népek nem fürödnek kellő gyakorisággal. És az izzadásgátlót sem szeretik használni.

- A magyarok kárognak. Én meg aztán főleg, hahaha!”

A teljes posztot itt olvashatjátok el.

Négy ország négy beilleszkedés

Igencsak tanulságos a mai második ajánló, mely tulajdonképpen egy, a Nők külföldön oldalon megjelent interjú kivonatolt változata. Az interjúalany Trembácz Éva, aki az elmúlt nyolc évben élt az Egyesült Államokban, Kínában, Szenegálban is, most pedig Szarajevóban. Tapasztalata tehát rengteg van beilleszkedésről, kultúrsokkról is, érdemes elolvasni, hogyan élte meg ezeket a váltásokat.

„Még Magyarországról pályáztam meg egy állást abban a washingtoni szállodában, ahol végül elhelyezkedtem, de arra a pozícióra túlkvalifikáltnak találtak. A kiköltözésemet követően láttam, hogy ugyanebben a hotelben van egy üresedés, és azt megpályáztam. (…)

Úgy láttam, hogy az otthoni közel nyolc éves szállodai tapasztalatom nagyon jó beugrót jelentett, illetve szerintem sokat nyomot a latban az, hogy – interjúkon – általában jól tudom magam eladni. Számomra pedig az volt segítség, hogy rengeteg HR-es oldalt átböngésztem, ahol tesztkérdésekkel készültem fel az egyébként nagyon intenzív interjúra. (…)

Pekingben nehezebb volt állást találni. (…) Eleinte önkéntesként dolgoztam, hiszen a saját tapasztalatomat, ismereteimet is alkalmazni akartam, illetve én is szerettem volna tanulni, kínaiakkal együtt dolgozni.

Állandóan böngésztem az angol nyelvű újságokat, és ott bukkantam rá egy olyan rendezvényre, ahol alapítványok mutatkoztak be. Elmentem, és a körülbelül 15 – környezetvédelmi és gyermekeket támogató – alapítvány közül háromnak elküldtem az önéletrajzomat. Ketten válaszoltak, és az egyik nagyon szimpatikus volt. Itt kezdtem el marketing és PR szakértőként dolgozni… (…)

Szenegálban a pekingi HR tapasztalatomra építve elkezdtem munkát keresni, feltérképezni a lehetőségeimet körülbelül fél évvel az érkezésünk előtt. Felvettem olyanokkal a kapcsolatot, akik már éltek ott, és volt egy belga hölgy, akit még Pekingből ismertem. Ezek nagyon jó forrást jelentettek ahhoz, hogy lássam, mi várhat rám. (…)

Washingtonban a lányom születése után otthon voltam vele, de hetente kétszer esténként magyart tanítottam amerikaiknak. Befejeztem az amerikai kultúrsokkról szóló könyvemet, és megírtam annak folytatását a kínai kulturális sokkot bemutatót is. (…)

Úgy érzem, hogy hiába élek és dolgozom amerikaiak között nyolc éve, az, hogy nekem nem angol az anyanyelvem a munka során igenis jelenthet hátrányt – én főleg vitahelyzetekben érzem ezt, amikor szerintem nekem nehezebb megvédenem, alátámasztanom az álláspontomat, mint egy olyan embernek, akinek ez az anyanyelve. (…)

Idővel rá kellett jönnöm, hogy az, ami az én olvasatomban eleinte visszalépésnek tűnt, egy másik ajtót nyitott meg, és új területet ismertem meg, új irányba terelt.”

A teljes interjú itt olvasható, érdemes rászánni egy kis időt!

Kína újratöltve

Végezetül egy jó hír, hiszen egyik nagy kedvencem volt a Veve Szecsuánban blog, amely egy ideig tetszhalott állapotba süllyedt, ám most újraindult, ami egyfelől olvasóként is öröm, másrészt azért is, mert szerzője ismét útnak indul Kínába (és még posztot is ígért róla…). Lássuk tehát!

(fotó: szecsuan.blog.hu)

„Már hiányzott erősen Kína, s miután a privát életem is megfelelően alakult hozzá, szeptembertől ismételten Kínában fogok tanítani. A tartományszékhely Wuhanban, angol nevén a Hubei University of Economics nevű felsőoktatási intézményben erősítem majd a külföldi tanárok lelkes kis csapatát. Nagy intézményről beszélünk, óriási kampusszal, saját kórházzal, s mintegy 10 waiguorennel. (...)

Miután ezúttal a párom is elkísér, családi lakást kapunk, közel 100 m2-en, két fürdőszobával és egy akkora erkéllyel, amin focizni is lehetne. (...)

Wuhant nagyjából ismerem, a külföldi javak beszerezhetőek, a kényelmes élet garantált lehet. Bár egy gigantikus nagyváros, a kampusz a város szélén helyezkedik el, a legközelebbi metrómegállótól mintegy félórányi távolságra busszal, így relatíve élhető környezetben.

Sokat szigorodtak a munkavállalási feltételek, nem anyanyelvi országból egyre nehezebb állami intézményben munkát találni. Nekem még kapóra jön, hogy két év Kínában eltöltött tanítási tapasztalatom van, de már az ügynökségek jó része magától elhajtja az embert. Nyelvsulikba, ovikba persze továbbra is várnak mindenkit, de azokat meg én passzolom azonnal.”

A teljes posztot itt olvashatjátok el.

A moderálási alapelveket itt találod.