Nainen története a buktatókról, az elszántságról, az így elért sikerekről szól. Családjuk rácáfolt mindenre, amivel költözés előtt riogatták őket, ugyanakkor az írás nagyon kiegyensúlyozott, egyáltalán nem csak a már elért eredményekről, hanem a néha nagyon is fájdalmas hozzá vezető lépésekről is szól. (A képekért külön köszönet!)

„Azért írok, mert úgy döntöttem, elmesélem én is a mi történetünket. Nem azért mert annyira tudatni akarom másokkal, hogy nekünk milyen jó, hanem mert szeretnék egy pozitív példát mutatni, és elmesélni, hogy olyan is van, amikor minden összejön, csak igazán akarni kell. Szeretném bíztatni vele azokat, akik már itt vannak és azokat, akik csak készülnek költözni, hogy igenis összejöhet, és működhet!

Nekiindulás

Egy éve kezdődött a mi külföldre költözős történetünk. Úgy döntöttünk a férjemmel, hogy bár meg tudunk élni Magyarországon, leginkább a kislányunk jövője miatt Angliában szeretnénk tovább élni. Mindketten gyerekkorunk óta Angliába vágytunk.

Sokan próbáltak lebeszélni minket. Olyanokat mondtak, hogy nem lehet egy fizetésből megélni, majd egy kis szobában fogunk nyomorogni évekig, hogy enni is alig lesz mit. És majd WC-t fogunk pucolni. De nem hittünk nekik. És rá akartunk cáfolni.

Egy kisebb hitelt vettünk fel a házunkra, és a férjem (30) 2014 márciusában elindult az ismeretlenbe, hátrahagyva engem (24) és a 1,5 éves lányunkat.

Férjem Angliában, mi Magyarországon

Ismerősök segítettek neki az első 1 hétben, megmutatták mit, hol, hogyan tud intézni, aztán egyedül kellett boldogulnia. Szerencsére tud angolul, így mindent magának tudott intézni. NI-interjú, munkakeresés, mászkálás bankról bankra (persze számlát sehol nem nyitottak neki akkor még), miközben egy akkora szobában lakott, hogy épphogy egy ágy elfért benne, és alig volt kihez szólnia.

A különélés megviselt mindkettőnket, és a lányunkat is. Skype-os beszélgetések, rengeteg vita, keserűség, bánat, magány. Főleg neki, hiszen mindig egyedül volt. Nekem legalább ott voltak anyukámék. Rengeteget hibáztattam, amiért otthagyott minket, kiadtuk a házat, én anyukámékhoz költöztem, és hirtelen a közös életünkből az lett, hogy anyukáméknál élek egy szobában a lányommal, külön a férjemtől. Akkor még nem fogtam fel, mennyire pozitív irányba fogja megváltoztatni az életünket az, hogy akkor a férjem erős volt, és nem adta fel.

A végzettségét és szakmai tapasztalatát tekintve, elektronika műszerész (electrical engineer az angolok szerint) és úgy is szeretett volna elhelyezkedni, ilyen munkákat keresett. Úgy volt vele, ha 2 hónapig nem talál munkát a szakmájában, akkor keres mást. Azt mondták neki sokan, hogy ne reménykedjen, itt a szakmájában nem fog tudni elhelyezkedni, sőt örüljön, ha egyáltalán bármilyen munkát kap 2 hónap alatt.

Interjúkra járt, és 1 hónappal a kiköltözés után talált magának egy electrical engineer állást (írok összegeket is, mert tudom, mindig azt várja mindenki) havi 1600 fontért egy szalvétagyárban, London határában. Nagy volt az öröm, hogy már csak egy lakást kell találnia, és jöhetünk utána. (Mi akkor úgy tudtuk gyerekkel nem lehet szobában lakni, azóta ezzel kapcsolatosan más infókat is kaptam.)

A lakástalálás nehezen ment. Hiszen 1 hónapja élt kint, épphogy csak szerzett munkát. Az ügynökségek elutasították, főleg ugye a gyerek miatt. Aztán a cége segített neki. Felhívták az ügynökségeket, hogy adjanak egy lakást a férjemnek, majd ők kezeskednek érte. Így kb. 2 hét keresgélés után sikerült találni egy stúdiólakást havi 600 fontért. Nem a legjobb, de legalább utána jöhettünk.

Május végén sikerült kiutaznunk a kislánnyal a férjemhez. Búcsúzkodás, sírás, rívás az otthoniaktól való elváláskor. Hoztuk minden bőröndbe csomagolható holminkat, takarókat, játékokat a lányomnak, hogy a költözés ne viselje meg annyira. Három bőröndben volt az életünk egy része, a többit „otthon” hagytuk.

Az első hónapok kint

Az első két hetet végigbőgtem. A férjem vigasztalt, hogy neki is így teltek az első hetek. Rám tört a honvágy, a magány, főleg mikor elment dolgozni és egyedül maradtam a lányunkkal. Kimozdulni nem mertem.

Bezárva éreztem magam egy lepukkant lyukba és azt éreztem haza akarok menni, a régi életünkbe. Fel akartam adni. Aztán úgy döntöttem kb. egy hét után, hogy össze kell szednem magam. Elmentünk sétálni, felfedeztük a környéket. És rájöttem, hogy jól érzem magam itt. Imádtam a házakat, a parkot, a boltot, mindent. Csak a magányosság érzése nem enyhült.

Szép kisvárosban laktunk, az emberek kedvesek voltak, a város rendezett volt egy nagy tóval, ahova imádtunk kijárni. Közel volt minden, ami kellett. De nem volt sehol egy ismerős arc, egy barát valaki, akivel beszélhetek.

Megismerkedtünk a szembe szomszédjainkkal, egy párral, ahol a lány magyar, a fiú pedig angol volt. A magyar lány először kicsit félve állt hozzánk, azt mondta, rosszak a tapasztalatai a magyarokkal. Később viszont megkedveltek minket, mi is őket, sokat beszélgettünk, segítettek nekünk praktikus tanácsokkal, ötletekkel. Velük azóta is tartjuk a barátságot, és ez nagyon sokat jelent nekünk.

Költözés

Eltelt két hónap és a férjem kapott egy új munkaajánlatot, havi 2500 fontért, egy gyógyszergyárban, ugyanazért a munkáért, electrical engineerként. Elfogadta az ajánlatot, és költöznünk kellett egy másik városba. 2014. augusztus elején kezdett az új munkahelyén, és szeptember elején tudtunk elköltözni.

Privát főbérlőtől béreltünk házat, mert az ügynökségek nem álltak szóba velünk – amiatt, hogy nem voltunk kint elég ideje. Az első ház, amit megszerettünk nem jött össze, de aztán találtunk egy még jobbat. És végre kiszabadulhattunk a stúdiólakásból, egy 3 szoba + nappalis frissen felújított, emeletes kertes házba, havi 1050 fontért.

Először nem éreztük otthonunknak se a házat se a várost, de aztán berendezkedtünk és elkezdtük igazán jól érezni magunkat. Felfedeztük a várost, és megszoktuk. Úgy érezhettem végre, hogy volt értelme a költözésnek. Megvan minden, amit elterveztünk és úgy élünk, ahogy szeretnénk.

Ráadásul rácáfoltunk mindenre, amivel ijesztgettek minket. Bőven megélünk egy fizetésből, egy szép nagy házban, autóval és mindennel együtt.

Otthon, haza?

Aztán úgy volt, nem tudunk hazamenni karácsonyra. Ez a tudat engem nagyon megviselt. Soha nem töltöttem még karácsonyt külön anyukáméktól. Megint elkezdtem érezni a hátrányát a kiköltözésnek, és arra gondoltam mire jó, ha jól élünk itt, ha közben a lelkem meg máshol jár.

Végül csak hazamentünk karácsonyra. De az már nem olyan volt. Nem éreztük otthon magunkat Magyarországon és visszavágytunk. Persze nagyon jó volt a családdal lenni, mert nagyon hiányoztak, de arra a felismerésre jutottunk, hogy rajtuk kívül már semmi nem köt oda minket.

A sok szomorúság és nyomás, ami az embereken látszik, a sok teher, ami a hátukat nyomja nyomasztó volt. Hiába hiányoljuk a megszokott helyeket, a megszokott emberekkel és a megszokott nyelvvel, több az, amit nem hiányolunk. Az igazság az, hogy leginkább azt érezzük, nem tartozunk sehova. Nem tartozunk már Magyarországra, de nem tartozunk még Angliába se.

Lógunk az éterben valahol a kettő közt és nem tudjuk hova megyünk haza, és honnan jövünk haza, hol az otthon és mi az otthon. Röhögtünk rajta, hogy azt mondjuk „megyünk haza karácsonyra” aztán mikor onnan elindultunk vissza szintén azt mondjuk „megyünk haza”. De nem is vicces. És igazából egyik sem igaz.

Aztán mondtam a férjemnek, hogy szerintem Magyarország a haza és Anglia az otthon. (Ahogy ma egy posztban is olvastam, pontosan leírta ugyanezt, amit én is érzek… az a haza, ez az otthon. Ez a nagy igazság.)

Egy kicsit a tapasztalatokról

A külföldre költözéshez (és a jobb élethez), ami igazán kell (ha a pénzt nem vesszük) akarat, és nyelvtudás. És nem szabad megelégedni semmivel, attól hogy nem ide születtünk.

Én mindenkinek azt javaslom, aki tervezi a kiutazást, vagy vacillál, hogy ha tud, vágjon bele. De ne csak úgy, ímmel-ámmal hanem igazán, akarattal. Hogy igenis össze fog jönni.

Én se mondom azt senkinek, hogy könnyű, vagy, hogy itt semmit se kell tenni és mégis jól élsz, de azt tudom mondani, hogy itt bizony, ha odateszed magad, akkor elérheted, amit szeretnél!

És megéri, mert itt tényleg élhet az ember, nem csak létezhet. És nem mindegy. Meg az sem, ahogy hozzáállnak dolgokhoz.

Írnék pár példát.

A férjem nem tudott bemenni dolgozni nemrég, mert lerobbant az előző autónk. Felhívta a cégét, az első kérdés az volt, hogy ugye nem esett bajod?! A második, amit mondtak, hogy majd jössz, ha úgy érzed.

Bement másnap, és bement egy olyan napján is, mikor amúgy nem kellett volna mennie, hogy bepótolja azt a napot, mikor nem tudott bemenni. A főnöke csak nézett rá, hogy mit keres ott, minek ment be, senki nem foglalkozik azzal, hogy ledolgozza-e azt az egy napot. Végül kifizették azt a napját is, mikor nem volt bent. Egyszer egy órát késett, mert elaludt, bent akart maradni egy órával tovább, és kiröhögték. Cserébe annyit várnak el, hogy bármikor lehessen rá számítani.

Én elkezdtem dolgozni most 1 hónapja, segédséfként. Tegnaptól pedig séf vagyok. Semmi képzettségem vagy végzettségem, egyszerűen csak értékelnek, mint munkaerőt.

Mindent el lehet intézni telefonon. Mikor beköltöztünk ebbe a házba, volt valami tartozás a háznak a gázóráján, és tőlünk vonták. Felhívtuk őket, hogy nem a mi tartozásunk, most költöztünk ide, másnap már a számlánkon volt az előzőleg levont pénzösszeg.

Biztosítás intézése autóra: betelefonálsz egy biztosítóhoz, hogy vettél egy autót (ami egyébként szintén nagyon egyszerű folyamat, aláírtok egy papírt az eladóval, hogy mostantól tiéd az autó, feladod a papírt postán a központnak, és ők visszaküldik a forgalmit a neveddel), elmondod az adatokat, hogy kéred-e a biztosítást, és pár nap múlva ott a szerződés a kezedben, postán kiküldve. A lemondása ugyanígy működik.

Vannak nehézségek persze, nem mondom, hogy nincsenek. Ilyen például a lakás/ház bérlés (az ügynökségek nem adnak akárkinek, a privát főbérlőkkel pedig könnyen megjárhatja az ember, valamint elég nagy összegeket kell letenni beköltözéskor), illetve az, hogy a bölcsik és ovik nagyon drágák (én is csak azért mentem el dolgozni, mert közben anyósom is kiköltözött és a lányunkat rá lehet bízni… egyébként nem érte volna meg.)

Végül, de nem utolsósorban

Mi nem azért jöttünk, mert Magyarországon éheztünk. Nem vagyunk gazdasági menekültek, és nem is a segélyekért jöttünk, azokat nem is igényeltünk, nem is kapnánk. Hanem azért jöttünk, hogy a lányunknak egy szebb jobb jövője lehessen, és mert ide vágytunk mindig is.

Van, hogy haza húz a szívünk. Nincsenek barátaink, hiányzik a család. Még mindig magányosnak érzem magam sokszor. A munkahelyen, ha elkezdenek beszélgetni és megfeledkeznek magukról, elvesztem a fonalat és csak állok némán és elgondolkozom, vajon milyen lenne, ha magyarul beszélnének.

Azt mondják a honvágy mindig itt lesz, és talán sose érezzük magunkat teljesnek majd. De megvalósítottuk az álmunkat, hogy Angliában éljünk, boldogok vagyunk, szeretünk itt élni, ez az otthonunk, és nem tervezzük, hogy valaha is visszaköltözünk Magyarországra.”

A moderálási alapelveket itt találod.