Alig pár nap múlva költözik Németországba mai szerzőnk, Ahatis, aki családját (igaz, csak egyelőre) hátrahagyva vállal munkát a müncheni reptéren. Kiderül, hogyan lesz egy verbálemigránsból (amit én egy igen találó kifejezésnek érzek :) ) valódi határátkelő.

„Régóta olvasom a blogot és egy ideje már gondolkodom azon, hogy én is írjak valamit - most úgy érzem, esetleg másokat is érdekelhet, amit mondani szeretnék.

Az írásom apropója természetesen a határátkelés; augusztus végén ugyanis egy munkalehetőség kapcsán a családomat (egyelőre) hátrahagyva Németországba költözöm. Jelenleg tehát még itthon vagyok, ez a poszt szándékom szerint főleg arról fog szólni, hogy én miért és hogyan jutottam el erre a pontra (oridzsin-sztori, vágjátok... :D)

Magamról röviden: 35 éves vagyok, nős és két kisfiú (Balázs 7 éves, Bálint 16 hónapos) édesapja. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem (ez egy halom másik dolog eredője, majd meglátjátok) - levelezőn végigjártam az 'E' kategóriás képzést is, de a záróvizsgára már nem mentem el, mert egy év intenzív osztályos ápolóskodás után úgy éreztem, hogy minden érintettnek jobb lesz, ha nem erőltetem ezt tovább.

Szerettem ott dolgozni, mert változatos, érdekes volt és segíthettem embereken - akkor még a nem traumás sürgősségi esetek nagy részét is mi láttuk el - de be kellett látnom, hogy egyszerűen nem vagyok elég érett ehhez a fajta munkához.

Főleg multiknál dolgoztam

Azóta (egy év interspáros kitérőtől eltekintve) a könnyű- és vegyiparban dolgozom, voltam már sok minden: raktáros, fröccsöntőgép-kezelő, logisztikai műszakvezető, rakodógép kezelő, szárítógép kezelő (nem elírás); jelenleg egy gumiipari cégnél dolgozom menedzserként.

A kórháztól eltekintve minden munkahelyem multinacionális vállalat - nem mondhatnám, hogy ez különösebben tudatos döntések eredménye, egyszerűen így alakult. Dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig japánokkal, filippínókkal, németekkel, hollandokkal, angolokkal, írekkel és az elmúlt hét évben kanadaiakkal, koreaiakkal is.

Az általános iskolában - egy zseniális tanárnőnek köszönhetően - megtanultam németül, a középiskolában pedig - hála az anyanyelvi lektoroknak, valamint a magyar nyelvű szerepjáték szabálykönyvek szinte teljes hiányának és a mozi szenvedélyemnek - angolul. Miután a párom majd két éven át nyúzott érte, angolból egy felsőfokú nyelvvizsgát is szereztem.

Még 2004-ben nekifutottam egy közgáz szakos diplomának, amiből számos zökkenőt és vargabetűt követően 2013-ra üzleti kommunikáció diploma lett. Pedig becsületszavamra mondom, én próbáltam megérteni a számvitelt meg a statisztikát, de a munkám miatt szinte soha nem jutottam el órákra, önállóan tanulni pedig csak éjszaka volt időm (aludtam a jegyzeteken).

Mivel a matematika-tudásom erősen alulfejlett - az eü-suli miatt még érettségiznem sem kellett belőle (szinte látom, ahogy néhányatoknak összeszalad a szemöldöke, pedig ez az igazság) - fogalmazzunk úgy, hogy ledolgozhatatlan hátrányban voltam a vizsgákon. Maradt tehát a kommunikáció szak - egyelőre nem sok hasznom származik belőle, de ki tudja, mi lesz holnap?

Fiúként egy egészségügyi szakközépben

Fentebb említettem, hogy a középiskola számos dolog kezdetét jelentette. Ezek egyike a határátkelőség, a másik a párkapcsolat - először ez utóbbiról ejtenék néhány szót. Tehát: egészségügyi suliba jártam, hímnemű egyedként. (Khm.) A 29 fős osztályomban ketten voltunk fiúk. A kb. 600 fős iskolában jó, ha negyvenen. Tudnék mesélni, de inkább a fantáziátokra bízom a dolgot...

A középiskola első két éve nem volt éppen egy diadalmenet a számomra. Nehéz időszak volt, ami csúnyán meglátszott a tanulmányaimon; második év végén aztán el is hasaltam kémiából.

Jobban nem is járhattam volna, ugyanis az új osztálytársaim között, 17 éves fejjel megismerhettem a mai feleségemet. Szó szerint az iskolapadból nősültem, ugyanis Andi először a padtársam, aztán (egy félreértés kapcsán) a barátnőm és végül, (éppen ma, amikor ezeket a sorokat írom) immár nyolcadik éve a feleségem lett.

Ha valaki megkérdezi, azt szoktam mondani, lassan a huszadik évfordulónk következik. „Régi” házasok vagyunk tehát, és gondolom, nem sok újdonságot árulok el, amikor azt mondom, hogy a hepék mellett nem kevés hupát is megéltünk együtt.

Tinédzserként Németországban

Most pedig a határátkelőségről: mindig is érdekeltek az emberek és az idegen kultúrák - a ninja és kung-fu filmek nagy rajongójaként főleg a távol-kelet vonzott, de nem voltam / vagyok válogatós: az érettségit megelőző évben, egy baráti meghívásnak köszönhetően, nyáron (az akkor éppen hat hónapos párkapcsolatomat erősen próbára téve) egy hónapot töltöttem Altomünsterben, egy Münchenhez közeli bajor kisvárosban.

A zsebpénzem óvatos költekezés mellett is egy hét alatt elfogyott, ezért megkérdeztem a házigazdát, esetleg tudnának-e segíteni nekem valamilyen munkát találni? Mondtam, hogy bármi megfelel.

Két nappal később a helyi közterület-fenntartó erők alkalmazottjaként feszíthettem változatos helyeken: hol egy narancssárga Unimog anyósülésén, hol egy fűnyírótraktor nyergében, hol egy bontásra ítélt kioszk tetején - kettőt pislogtam és vége lett.

Nagyon élveztem, hogy a munka változatos, az emberek pedig nem lekezelőek, sőt, éppen ellenkezőleg! A kollégáim is meg voltak elégedve velem - amikor elköszöntünk egymástól, azt mondták, meg voltak lepődve, mennyire készségesen és jól elvégeztem minden rám bízott feladatot - abból, amit ők eddig a magyarokról hallottak, eleinte azt gondolták, csupa tunya ingyenélő hazája vagyunk (mondták ezt akkor, 1997-ben!).

A lényeget a végére hagytam: egy heti munkával annyi pénzt kerestem, amennyit a szüleim itthon egy hónap alatt. Hazahozni nem sikerült belőle, de jutott ajándékra és volt két hét habzsi-dőzsi. Azt hiszem, akkor égett bele a tudatomba, hogy én egyszer majd külföldön szeretnék élni és dolgozni.

Hazafelé már nem egyedül ültem a vonaton - a párom által később Fittinek keresztelt plüss koala éberen őrködött a cuccaim felett, míg én vidáman horkolva aludtam a Budapest felé zötyögő éjjeli expresszen.

Hagytam, hogy valami mindig közbejöjjön

Vissza a nem túl távoli múltba: a Bajorországban töltött vakációm óta eltelt közel két évtizedben szerintem nem volt olyan hét, hogy ne gondoltam volna arra, külföldön kellene szerencsét próbálnom.

Az idő előrehaladtával a barátaim közül többen belevágtak - legtöbbjük sikerrel - a családtagjaim és az itthon maradt cimborák pedig szépen lassan rám sütötték a „dehogyakarszkimenni-csakaszádjár-verbálemigráns” jelzőt. Volt némi igazuk. Hagytam, hogy valami mindig közbejöjjön: lakásvásárlás, építkezés, Andi főiskolája, a saját főiskolai kalandozásaim, Balázs születése... Nagyjából két éve, amikor a párom várandós lett a második gyermekünkkel, rádöbbentem, hogy nem bírom már tovább.

A jelenlegi munkám - egy kb. 15 főt foglalkoztató kisvállalat vezetése - alapjáraton is rengeteg időmet és energiámat elveszi, koreai főnököm pedig a mikromenedzselős fajta; mindent, de tényleg mindent be kell adni neki ellenőrzésre / jóváhagyásra.

Konkrét munkaköri leírásom egyébként nincs, csak egy titulusom van: manager. A főnököm szemszögéből nézve ez azt jelenti, hogy mindent el kell látnom, ami kipattan az agyából; és mindig elérhető kell, hogy legyek (nem ritkák az éjszakai telefonhívások sem), hiszen adott nekem telefont.

Talán nem kell mondanom, hogy ez hosszú távon mennyire frusztráló, különösen, ha hozzávesszük, hogy annak ellenére, hogy szinte mindenért felelősséget kell vállalnom, a fizetésem meg sem közelíti (konkrétan a felét sem éri el) a közelben működő, szintén koreai érdekeltségű nagyvállalatnál hasonló beosztásban dolgozó menedzserekét.

Nem mehetett így tovább

Engem többnyire birkatürelemmel megáldott embernek ismernek, de ez a munka alaposan megtépázta az idegeimet - ráadásul a családommal is egyre kevésbé tudtam elfogadtatni a számtalan (és soha ki nem fizetett) túlórát és azt, hogy miért vagyok folyton feszült, ideges. Szóval amikor Bálintot vártuk, ráeszméltem, hogy ez nem mehet így tovább sokáig, mert ha mégis, arra rámegy az egészségem, vagy a családom, esetleg mindkettő.

Furcsa dolog apaként gondolkodni; egy ideig nem történik semmi, aztán az ember hirtelen azon kapja magát, hogy nyakig benne van, nem is igen érti, hogyan lehetne másképp. Velem legalábbis így történt; eleinte csak magam miatt szerettem volna külföldre menni, aztán azt vettem észre, hogy a hirdetéseket azon a szűrőn át nézem, hogy vajon jó-e ez a gyerekeknek is.

Egy időre le is tettem a külföldi álláskeresésről arra gondolva, hogy mégiscsak jobb, ha itthon keresek egy másik állást. Tévedtem. Mi az ország középső részén lakunk, említésre méltó ajánlatokat pedig szinte csak olyan helyekről kaptam, ahová legalább a hétköznapokra oda kellett volna költöznöm, mert a bejárás nem, vagy csak nagyon nehezen lett volna megoldható.

Ha ez így van, akkor miért ne mennék külföldre inkább? Londonból, Hamburgból, vagy Koppenhágából hazarepülni sokszor rövidebb ideig tart, mint Ferihegyről hazautazni. Azt pedig sok barátom és számos HÁ poszt is bizonyítja, hogy tőlünk nyugatabbra jobban megbecsülik a munkát, mint idehaza.

A család miatt vágok bele

Hirtelen megváltozott a gondolkodásom: eddig a családomra hivatkozva kerestem az okokat, hogy miért ne menjek; most éppen miattuk éreztem egyre erősebb késztetést, hogy valamerre már mozdulni kell.

Eddig nem említettem, pedig azt hiszem fontos részlet, hogy a kedvesem gyermekvédelemre szakosodott szociális munkás, akit idehaza közalkalmazottként a lelkiismeretes és odaadó munkájáért cserébe nevetséges összeggel honorál az állam - ellentétben mondjuk Angliával, vagy Skandináviával, ahol fényévekkel jobb a helyzet erkölcsi és anyagi megbecsültség terén is.

Akkor keressünk állást! Sajnos nincs semmi megtakarításunk, kétgyermekes apaként pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy próba-szerencse alapon elutazzak a kiválasztott célországba nézelődni, így maradt az az opció, amit az Angliában élő Márk barátom a „legendary quest” kifejezéssel szokott illetni: itthonról, interneten keresztül olyan munkát találni, ahol legalább néhány hónapig a szállás is biztosítva van és eleget fizet ahhoz, hogy legalább a jelenlegi szinten eltartsam a családot idehaza, és én se haljak éhen odakint.

Opcionális mellékküldetések: ne munkásszállás legyen; legyen megoldott a napi egyszeri meleg étel; legyen wifi internet hozzáférés; ne legyen 1000 km-nél távolabb.

Először arra gondoltam, elmegyek nörsznek vagy krankenpflégernek valahová, de jött a hideg zuhany: én nem tettem le az ’E’ kategóriás képzés záróvizsgáját, ezért a csak a sima, szakközépiskolai képesítésemmel jelentkezhettem volna – amit viszont néhány éve már nem fogadnak el teljes jogú ápolói végzettségnek.

Így aztán maximum segédápoló lehettem volna, ami még mindig nem a legrosszabb választás, ha valaki egyedülálló – egy családot és kvázi két háztartást viszont nem lehet fenntartani belőle.

Értek ugyan egy csomó más dologhoz, de ezek jelentős része papír nélkül, tapasztalati úton megszerzett tudás – a főnököm egyszer azt mondta, hogy „practically a semi-engineer” vagyok – vagy terület specifikus ismeret, mint az ISO 9001/14001 és ISO/TS 16949 auditor végzettségem, amit célországbeli releváns munkatapasztalat és helyi lakcím felmutatása nélkül nem igazán vesznek számításba.

Irány a müncheni reptér!

Mivel a diplomám nem tartozik a legjobban eladhatóak közé (igen, többször megkaptam már rá a „büfészakos” jelzőt), két évembe és rengeteg jelentkezésbe, böngészésbe, egy szóval: munkámba került, de végül az egyik legnagyobb magyar állásportál „külföldi állások” rovata segítségével találtam egy állást, ami az összes előbb felsorolt követelményt teljesíti: szeptember 1-től a müncheni repülőtéren fogok dolgozni, a földi kiszolgáló személyzet tagjaként.

A cég igen komoly támogatással adja a szállást és az étkezést; a mozgás pedig kifejezetten jót fog tenni hét év irodai rabság után. Ez a munka nem igazán vág egybe az eddigi munkatapasztalataimmal és az iskolai végzettségemmel, de úgy gondolom, hogy lendületet venni éppen megfelel - ha már kint vagyok, és még mindig nagyon szorít a cipő, sokkal könnyebben találhatok jobban fizető munkahelyet, mint itthonról.

A cég (és azon belül is Tóth Szilvia ügyintéző) nagyon korrekt és profi hozzáállással intézte az ügyeket, amiért cserébe SEMMILYEN díjat nem kértek. Ez utóbbi egyébként szerintem egy alapvető információ, mégis gyakran hallom, hogy sokan fizetnek „regisztrációs költség, ügyintézői díj, stb.” címén kisebb-nagyobb, esetenként egészen komoly összegeket a semmire.

Többen megtették már előttem, de én is szólok, hátha valaki még nem hallotta: a legtöbb cég, aki a fentiekhez hasonló címeken díjakat szed, többnyire csak kamu - ilyenkor a legjobb eset az, hogy a reménybeli expat olyasmiért fizet feleslegesen, amit a cég ingyen is megcsinálna; rosszabb esetben pedig egyszerűen semmit sem kap, és mehet a sóhivatalba.

A becsületes fejvadász cégek nem a munkavállalóktól, hanem a munkáltatóktól kapják a pénzüket - ezért hívják őket fejvadásznak, ugye - az általuk „levadászott” és közbenjárásuknak köszönhetően munkába állt alkalmazottak után, ezért nekik is az az érdekük, hogy minél hamarabb, minél jobb feltételekkel találjanak munkát az érdeklődőknek.

A teljes kivándorlás középtávú cél

Itt tartok most. A családom egyelőre itthon marad, de az elsődleges rövid távú cél az, hogy amint kicsit megvetettem a lábam, keresek egy olyan lakást, ahová ők is ki tudnak jönni néhány hétre-hónapra.

A teljes kivándorlás egyelőre csak középtávon szerepel a terveim között, mert a kedvesem angolul is csak nagyon keveset, németül pedig egyáltalán nem beszél még; ugyanakkor mindenképpen szeretném, ha a családom is lehúzna néhány évet külföldön, mert biztos vagyok benne, hogy ha megtapasztalják a különbséget, végre megértik, mi a fene bajom volt itthon éveken át.

Úgy gondolom - nem, ez így nem helyes - saját tapasztalatomból, tényként tudom, hogy már egy idegen nyelv alapos (legalább középszintű) ismerete is felér egy szakmával; éppen ezért azt akarom, hogy a gyermekeim a lehetőség szerint anyanyelvi környezetben tanuljanak majd németül és angolul is.

A párommal rengeteget beszéltünk erről, és mindkettőnk előtt teljesen világos, hogy az eleje minden érintett félnek pocsék időszak lesz, de azt gondolom, egy felnőtt embernek - szülőnek pedig különösen - vállalnia kell a komoly, nem ritkán fájdalmas következményekkel járó döntéseket is.

Eddig a történet; ha lesz rá társadalmi igény, szívesen írok még a fejleményekről is.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.

Felhívás! Örömmel várnék írásokat az iskolakezdésről, ahol éltek hogyan zajlik, mit kell beszerezni és mit ad az iskola, miben nehezebb vagy könnyebb mint Magyarországon, és általában véve is lehet szó az oktatásról, mennyire nehéz vagy könnyű iskolát választani az adott országban – természetesen várom azok írását is (szokás szerint a hataratkelo@hotmail.com címre), akiknek gyermeke most kezdi a sulit külföldön. Előre is köszönöm!