A határátkelés kapcsán az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés (elsősorban a fiatalon, esetleg már kisgyermekkel nekivágók körében) a nyelv és a kultúra megőrzése. Hogyan biztosítsuk, hogy gyermekünk megőrizze (vagy megtanulja) szülei, nagyszülei nyelvét, elsajátítsa kultúráját? A mai poszt szerzője Dr. Csiszár Rita alkalmazott nyelvész, szociológus, nyelvtanár, aki mesterdiplomáit a veszprémi Pannon Egyetem angol szakán és a Central European University szociológia szakán szerezte. Doktori disszertációjában az ausztriai magyarság kétnyelvű nyelvhasználatának jellemzőit vizsgálta és kézikönyvet is írt a témában. Személyesen is érintett, hiszen életének jelentős részét tanulmányi, illetve munkavállalási céllal különböző országokban töltve (Németország, Kanada, Belgium, Lengyelország, Ausztria) magánemberként és édesanyaként is érzékeli a többnyelvűség különféle hatásait. Férjezett, egy kislány édesanyja, három immár felnőtt fiú nevelőanyja. Családjával jelenleg Svájcban él.

„A külföldön élő magyar családok összejövetelein mindig központi téma a gyerekek nyelvismerete. A nemrég érkezőket leginkább az foglalkoztatja, hogy vajon mennyi idő alatt tanulja meg a gyerek az új ország nyelvét, annyira, hogy képes legyen beilleszkedni a helyi mindennapokba.

Sokan kétségbeesnek, amikor csemetéjük hónapok múlva sem „hajlandó” megszólalni az óvoda nyelvén. Pedig a kezdeti „némaság” többnyire a beilleszkedés szokásos része, az intenzív figyelem időszaka, amikor a kicsi minden érzékszervével igyekszik magába szívni a hallottakat.

Otthon magyarul

Azok a szülők, akik jól beszélik az új ország nyelvét, gyakran nagy kísértést éreznek arra, hogy némiképpen felpörgessék a nyelvelsajátítás folyamatát, és úgy döntenek, hogy gyakorlásképpen a külföldi ország nyelvére térnek át a kicsivel.

Ez azonban semmiképpen nem javasolható, ugyanis ezzel a lépéssel nem a gyermek kétnyelvűségét támogatják, hanem – akaratlanul is – a magyar egynyelvűségből egy másik egynyelvűségbe vezető útját egyengetik. A gyakorlat azt mutatja, hogy az érintett szülők „drágán” megfizetnek a döntésükért, mert 1-2 év múlva, amikor már szeretnék visszaállítani a régi rendet, a gyerek már nem akar, vagy nem tud a magyarra visszatérni.

A szülők türelmes várakozását ilyenkor nagyban megnehezíti az a széles körben elterjedt tévhit, miszerint minden gyermek kb. 3 hónap alatt folyékonyan és kifogástalanul fogja beszélni az új ország nyelvét.

Ezek a hamis elvárások valótlan képet festenek a gyermekkori kétnyelvűvé válás folyamatáról és helytelen utakra tereli a szülőket. Tapasztalatok szerint, a magas fokú kétnyelvűség kialakulása sokkal hosszabb időt vesz igénybe, mint ahogyan azt eredetileg gondoltuk.

Először is fontos tudnunk, hogy az otthoni nyelv egyáltalán nem hátráltatja a gyereket abban, hogy az iskola vagy óvoda nyelvét (is) magas szinten ismerje. Tehát nem attól fog jobban és gyorsabban pl. németül tudni, ha mi is ezen a nyelven beszélünk vele.

A megoldás inkább abban rejlik, hogy olyan programokat szervezünk számára, amelyek a fejlesztendő nyelven zajlanak. (Pl. napközi, érdeklődésének megfelelő délutáni különóra, baby sitter, anyanyelvi csoporttársak meghívása közös programokra, stb.)

Az anyanyelv sem áll ellen a felejtésnek

A hosszabb ideje külföldön élőket ismét más kérdések foglalkoztatják. Ők már megtapasztalták, hogy a kétnyelvűséget könnyebb kialakítani, mint megtartani. Érzékelik, hogy néhány év után mennyire könnyen „megfakul” a gyerek magyartudása.

Pedig ha nincsen elég alkalom egy nyelv használatára, akkor a nyelvtudás kiszámíthatóan romlani fog – akár felnőttről, akár gyerekről legyen szó. Ne feledjük, hogy a gyerekek ugyanolyan jó felejtők, mint amilyen jó tanulók! (Tévhit azt hinni, hogy a szülői ház nyelve, az „anyanyelv” ellenáll a felejtésnek!)

Egy anyuka éppen a napokban panaszkodott, hogy lányai a válásuk után néhány évvel elfelejtették apjuk nyelvét. Mivel a finn apával csak évente 3-4-szer találkoztak, pár év múlva egyszerűbb volt nekik egy idegen nyelven beszélgetni vele, mint az egykor naponta használt „apanyelvükön”.

Azok, akik nem adják fel, azon töprengnek, hogy a gyerek bizonyos helyzetekben miért nem hajlandó megszólalni magyarul. Miért „sztrájkol”, mondjuk az osztálytársak jelenlétében? Van, aki azt szeretné tudni, hogy tehet-e bármit annak érdekében, hogy a gyerekei magyarul, és NE az iskola nyelvén beszéljenek egymás között otthon?

Ismét másokat az foglalkoztat, hogy gátat lehet-e szabni a folyamatos „nyelvkeverésnek”, amikor a gyerek bár látszólag magyarul beszél, mégis minden második szó angolul hagyja el a száját, és az angol igéket magyarul ragozza?

Ilyen, és ehhez hasonló szülői kérdéseket (szám szerint 112!) gyűjtöttem össze a Két- és többnyelvű gyermeknevelés a mindennapokban – tanácsok, információk, történetek című, szülőknek szóló kézikönyvemben. A célom az volt, hogy a jól érzékelhető információhiány mellett eloszlassam a témával kapcsolatos idejétmúlt elképzeléseket és tévhiteket.

Az alkalom a legfontosabb

A legfontosabb tanács tehát, amit a szülőknek adhatunk, hogy igyekezzenek elegendő mennyiségű és a gyerek számára is vonzó olyan alkalomról gondoskodni, ahol hallani és használni tudja az adott nyelvet – akár az idegen ország nyelvét, akár a magyart. (Kutatások szerint az ébren töltött idő legalább 30%-ban hallania kell a gyereknek a környezetében nem beszélt nyelvet ahhoz, hogy ő is aktívan használni tudja.)

Ezért is fontos, hogy a gyereknek minél több olyan személlyel legyen rendszeres kapcsolata, aki az adott nyelv anyanyelvi beszélője. Bár hasznos segítséget jelentenek a tárgyi kellékek is (pl. könyv, CD, stb.), a személyes kapcsolattal nem vehetik fel a versenyt.

Tudom, hogy nem mindig könnyű megteremteni azokat a helyzeteket, amikor a gyermek valóban használni „kényszerül” az adott nyelvet. Nehéz helyzetben vannak pl. azok, akik vegyes házasságban élnek, és a lakókörnyezetükben nem adódik magyar gyerektársaság.

Pedig a kutatások mára egyértelművé tették, hogy attól, hogy egy gyermek két nyelvet hall a mindennapokban, még egyáltalán nem biztos, hogy mindkettőt beszélni is fogja. (Nem ritka, hogy már az óvodás is bojkottálja az egyik nyelvet, amikor rájön, hogy anyja úgyis érti a másikat is. Hiszen mi értelme van két vagy több nyelvet használni, ha egy is elég lenne? – gondolják a legkisebb erőfeszítés elvéből kiindulva már a kicsik is.)

A nyelv, ami mindent visz

A kétnyelvű nevelés során a másik legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy a környezetben használt nyelv „mindent visz”; tehát az erőviszonyok minden esetben annak a nyelvnek kedveznek, amit az iskolában, az utcán, a televízióban, stb. beszélnek. A kétnyelvűség meglehetősen ingatag „mérlege” önmagától mindig ebbe az irányba billen ki.

Ebből következően a szülő fő feladata, hogy ellene hasson, és minden elképzelhető módon azt a nyelvet támogassa, amit a gyermek környezetében NEM használnak: külföldön élve a magyart, Magyarországon élve az adott idegen nyelvet kell „védelem alá helyezni,” ha biztosítani szeretnénk, hogy gyermekünk hosszú távon, aktívan használja majd.

Ezeket az erőviszonyokat iskoláskorra már a gyerekek is érzékelik; hallják, hogy vannak fontos, és kevésbé fontos nyelvek („Angolul mindenkinek tudni kell!” DE „Ugyan, mire megy a gyerek a magyarral, Ausztráliában?).

A nyelvek presztízsével kapcsolatban a német nyelvterületen született kislányomnak már öt éves korában feltűnt az angol nyelv speciális helyzete Svájcban. Megjegyezte, hogy: „érdekes, hogy az angoloknak mindenki igyekszik kedveskedni, és a saját nyelvükön szólni hozzájuk. Nekünk persze senki nem válaszol magyarul.” Nem nehéz belátni, hogy a világnyelveket beszélő szülők helyzeti előnybe vannak a kisebb presztízsű nyelveket átadó társaikkal szemben.

A kétnyelvű nevelés pozitív hatásai

Pedig érdemes kitartani a kétnyelvű nevelés mellett, hiszen a gyermeki fejlődés több területére is bizonyítottan pozitív hatást fejt ki. A legkézenfekvőbb előnyt kétségtelenül az jelenti, hogy kiszélesednek a kommunikációs lehetőségek; a kétnyelvű személy több országban, több személlyel képes megértetni magát. (A későbbiekben, a munkavállalás során ez anyagi előnyökkel is járhat.)

A külföldön élők esetében a nagyszülők és a rokonság nyelvének ismerete egyfajta „lelki létszükséglet” is, és persze nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a későbbiekben a gyerek ne csak turista legyen a szülei országában.

(Kutatásom eredménye azt mutatja, hogy a külföldön élő magyar szülők többsége rendkívül fontosnak tartja, hogy a nyelv segítségével létrejöhessen az unokák és a nagyszülők között ez az érzelmi kötődés. Azok a szülők elégedettek, ahol ez sikerült, és mindazok csalódottnak érzik magukat, ahol a gyerek nem beszéli a magyart.)

Ezen kívül a gyermeket különböző kulturális hatások is érik a két nyelven keresztül, amelyek nagyban hozzájárulhatnak a szociális tulajdonságok fejlődéséhez; a különböző kultúrák megismerése toleránsabbá teszi a gyereket az egymástól nagyban eltérő szokásokkal és értékekkel szemben.

Ha a kétnyelvűnek lehetősége van arra, hogy ezeket az eltérő életmódokat és értékrendeket megismerhesse, akkor könnyebben ráérez arra, hogy egy problémának több megoldása is lehet, valamint, hogy ugyanazt a szituációt több nézőpontból is lehet szemlélni, és ezek alapvetően eltérhetnek egymástól. Szerencsés esetben a kétnyelvűség pozitív hatással lehet a gondolkodás fejlődésére is (rugalmasság, kreativitás, jobb elvonatkoztatási képesség).

Fontos azonban mindezt kiegészíteni azzal, hogy mindezek a pozitív hatások akkor érvényesülnek igazán, ha a gyermek mindkét nyelvben magas fokon járatos.”

Császár Rita könyvéről további információkat a honlapján érhettek el, ahol bele is olvashattok.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.