Igazi különlegesség a mai történet, hiszen egy olyan helyre visz el minket, ahová magyar ember nem mindennap jut el, és nehezen lehetne a külföldön munkát keresők kiemelt célországának nevezni. Afganisztán az utóbbi években szinte kizárólag a háború miatt került be a hírekbe, így aztán különösen érdekes, milyenek ott a hétköznapok. Fikusz Kukisz korábban már írt az Egyesült Arab Emirátusokból, most egy régebbi tapasztalatát elevenítette fel (fényképeket is küldve). Lássuk tehát, milyen is a KFC kabuli módra és milyenek a hétköznapok egy háborús országban!

„A következő írást két dolog inspirálta. Az egyik az, hogy a múltkor megígértem itt, hogy írok az afganisztáni tapasztalataimról, a másik pedig az, hogy egy kicsit megtörjük az egyhangúságot, és ne csak angliai posztok legyenek. (Úgy látom, ez már kiirthatatlan toposszá vált, noha messze nem igaz... :) - Határátkelő)

A történet nem túl friss, ugyanis 2008-ban dolgoztam Afganisztánban, de az érdekesség kedvéért megosztom, hátha valakit érdekel. Ha mégsem, akkor pedig úgyis jön holnap egy angliai poszt, ami sokkal érdekesebb lesz. :)

A történet úgy kezdődött, hogy egy magyar cégen keresztül sikerült kijutnom, egy fél éves periódusokkal zajló munkára. A fél év után jött két hét szabadság, aztán el lehetett dönteni, hogy visszamegy-e az ember, vagy nem.

Őszintén megmondom, hogy gyomor kell (vagy nagyon nagy kényszerhelyzet) a második, vagy esetleg még további periódusok bevállalásához, amire azért volt példa szép számmal a kollégáim között, de ez inkább az említett kényszerhelyzetnek volt köszönhető, úgymint otthoni munkalehetőség hiánya, otthoni adósságok törlesztési kötelezettsége, stb...

Nyelvtudás nélkül felelőtlenség

A munka angol nyelvismeretet kívánt, mert mind a helyiekkel, mind a megbízó részéről a többi európaival úgy kellett (volna) kommunikálni, de a cég kihozott egy csomó angolul nem beszélő magyart is, így már az elején nehézségekbe ütköztünk, a váltások megszervezésekor. Szerencsére egyszerre ketten dolgoztunk egy műszakban magyarok, így többnyire össze tudtuk válogatni, hogy legalább az egyik beszéljen angolul.

Ez a magatartás nagyfokú felelőtlenség volt, mind a munkaadó, mind a munkavállaló részéről, mert még egy civilizált országba sem ajánlatos idegen nyelvtudás nélkül elindulni, olyan helyre ahol pedig akár az életed múlhat rajta, hogy tudsz-e kommunikálni a veled szemben álló emberekkel pedig egyszerűen elengedhetetlen.

Volt olyan srác is, aki egy fillér nélkül indult útnak, mondván, hogy a cég minden ad kint (szállás, ellátás) ami szerintem szintén felkészületlen, és ostoba hozzáállás, mert bármikor bármi történhet, és ennyire nem szolgáltathatja ki magát az ember másnak.

A történet engem igazolt, mert már az utazás során felmerült költségek (csomag-transzfer díj Dubaiban) is gondot okoztak a srácnak, és úgy kellett kölcsön kérnie, így már a megérkezéskor adóssággal kezdte a munkát.

Nem túl szép, nem túl fejlett

A fővárosban, Kabulban dolgoztunk, és ott is volt a szállásunk a városban, egy helyiek által üzemeltetett motelben. A jó oldalát nézve, Kabul 1800 méter magasan van, így a malária szúnyogtól nem kell tartani, mert oda már nem jön fel. Azért nem árt, ha az ember beszerez mindenféle oltásokat, a hepatitisz teljes skálájától kezdve, mert ott nem nagyon fogják tudni kezelni, ha valamit elkap.

Az ország nem túl szép, és nem is túl fejlett. A lakosság nagy része írástudatlan, csatornarendszer nincs, elektromos áram átlagban napi 4 órát volt, a többi időben pedig a motel dízel generátora biztosított némi áramot, ami viszont olyan gyenge volt, hogy még a villanyborotvám sem mindig működött megfelelően. Először azt is hittem, hogy elromlott, de amikor hazajöttem, és kipróbáltam akkor jöttem rá, hogy semmi baja.

Akinek nincs otthon dízelgenerátora, az áram nélkül van a nap többi részében, de sok esetben egész nap, tekintve, hogy nem mindenhol van bevezetve az áram. Ennek ellenére mobiltelefonja szinte mindenkinek volt.

Kínai dömping

A város nagy, de nem egy életbiztosítás városnéző körutakat tenni, így nagy részét csak az autóból láttuk, és csak a „belvárosban" tettünk gyalogos sétákat, ami többnyire kajavásárlásból állt.

És, hogy mit lehet ott kint vásárolni? Gyakorlatilag mindent, és szinte mindent 10 dollárért... Ha valaki úgy gondolja, hogy otthon túl sok a kínai áru, akkor itt leesne az álla. Minden üzletben, piacon, és az utcán is tömkelegével árulják a hamisított kínai dolgokat, a márkásnak látszó óráktól, a késekig, és mindent nagyjából 10 dollárért lehet megvenni.

Legendák keringenek arról, hogy nem csak hamis dolgokat, de mondjuk eredeti amerikai katonai bakancsot is vett már valaki ennyiért a piacon, igaz a volt gazdájának a vére sem volt kimosva belőle. Nagy népszerűségnek örvendenek a telefon, és azok tartozékait árusító boltok is, igaz ott is a legtöbb áru hamis.

A városban gyakorlatilag nincs úgy nevezett „zöld zóna", mint amilyen Irakban van, ahol egy magas betonfallal körülzárt kerületben viszonylagos biztonságban tudnak mozogni az ott lakó és dolgozó európaiak, amerikaiak. A belvárosba több ellenőrző ponton át lehet bejutni, de ez sem garancia arra, hogy nem jutnak be olyan alakok, akik valami rosszban sántikálnak.

A szállásunkhoz közeli indiai nagykövetséget 2 hónappal a kiutazásom előtt támadták meg egy teherautóval, ami meg volt pakolva robbanóanyaggal. A robbanás kitörte a motel ablakait is. A követségek (főleg az európaiak, és az amerikai), valamint a katonai bázisok falakkal, barikádokkal, ellenőrző pontokkal vannak általában körülvéve.

Durva hentesüzletek

De térjünk vissza egy kicsit a vásárláshoz, mert ez volt az egyik legérdekesebb, és legsokkolóbb tapasztalatom.

A piacon gyakorlatilag mindent meg lehet venni, már ha az ember nem finnyás a minőségre. A hamis kínai cuccokon kívül, amit már említettem, rengetegen árultak DVD-ket, amiken 10-20 film volt összezsúfolva, ami meglepetésre szintén Kínából származik, és a minősége is hagy némi kívánnivalót maga után, viszont olcsó, az ára kb. 2 USA dollár.

A hentesüzletek voltak a legdurvábbak, erről képeket is mellékelek. A húsáru gyakorlatilag mindenféle hűtés, és higiéniai előírás betartása nélkül kint lóg az üzlet előtt, legyek, és darazsak által körüldongva, a 30 fokos melegben is. A képek rossz minőségéért előre elnézést kérek, többnyire telefonnal, autóból, menet közben készültek. (A következő képen a dobozokban az csirkecomb).

Plázázzunk!

Meglepetésre a városban van egy bevásárlóközpont is, a Kabul Plaza. Ebbe a csilli-villi áruházba detektoros kapun, és biztonsági őrökön keresztül lehet bejutni, és gyakorlatilag minden megtalálható benne a ruházattól, a piperecikkeken keresztül a műszaki cikkekig.

A nagy kérdés az, hogy kinek is építették ezt a plázát, hiszen az átlag fizetés havi 80-100 USA dollárnak megfelelő összeg, de még az is szerencsésnek mondhatja magát, aki ennyit keres, mert az emberek többségének nincs munkája.

De a lényeg, hogy van, és lehet venni egy csomó mindent, aminek nagy része kínai, így már majdnem otthon érzi magát az ember. Ez az épület igen éles kontrasztban van a város többi részével, ahol az utak járhatatlanok, az emberek koszosak és szegények, az autók pedig majdnem szétesnek.

A helyiek

Mint írtam, a helyiek nagy része analfabéta, és a tisztes időskort sem nagyon éri meg, tekintve az elmaradott viszonyokat. Az egészségügy, az infrastruktúra, és minden alapvető szolgáltatás hiányzik, vagy igen sok kívánnivalót hagy maga után.

Azért leleményességből itt sincs hiány. A szállásunkhoz közel volt az „útlevélhivatal", ahol minden nap hatalmas sorok kígyóztak, hogy útlevelet igényeljenek. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen aki teheti, el akar onnan menni.

Ami érdekes volt a dologban az az, hogy minden hajnalban kiült 1-1 ember az utca két végére, kisszékkel, papírok, és íróeszközök társaságában. Először nem tudtam, hogy mit csinál ott, de aztán kiderült, hogy ő az írástudó a csapatban, és pénzért segít kitölteni az útlevéligénylő formanyomtatványt az írástudatlanoknak.

Koldusok

Az utcán nagyon sok a koldus, köztük pedig feltűnően sok a gyerek. Már igen kicsi kortól kezdve, akár csecsemőként, az anyjuk karján lógva koldulnak az utcán. Sok fiatal gyerek beszélt angolul, és gyakorlatilag ők tartják el a családjukat, vagy koldulásból, vagy munkából, vagy egyéb módon, ahogy éppen tudják. Van, aki tanul mellette, de többnyire arra már nem jut idő.

Sokan voltak közöttük, akik az út szélén álltak egy ronggyal a kezükben, és találomra odarohantak autókhoz, és elkezdték őket törölgetni, amivel valójában nagyobb kárt csináltak mint hasznot, hiszen a porlepte kocsikat csak végig karcolta azzal az még porosabb ronggyal. Ezért sokan el is hajtották őket, na meg amúgy sem túl nagy a fizetőképes kereslet arrafelé.

Nősülni vagy lelépni

Munkám során sok helyivel is találkoztam, akik között volt angolul viszonylag jól beszélő is. Tőlük sikerült tájékozódni azok felől a dolgok felől, amiket mi nem láthattunk, nem ismerhettünk meg kívülállóként.

Innen tudom azt is, hogy az emberek nagy többségének két célja van, vagy a nősülés, vagy elhagyni az országot. Mindkettőhöz sok pénz kell, így elég nehéz feladat...

A házasság nem azért kerül sokba, mert esetleg fizetni kellene a feleségért, sőt, többnyire a lányos szülőknek kell hozományt adni (ahogy az régen felénk is szokás volt). A nehézséget az adja, hogy a szokás megköveteli, hogy meghívják az egész családot, ami a legtöbb esetben több száz fős rendezvényt jelent. Ennek a költségét előteremteni sokszor egy élet munkája.

A másik cél megvalósításához, azaz elhagyni az országot, pedig még ennél is több kell. Az egyik helyi srác, aki Angliában dolgozott pár évet, így elég jól beszélt angolul, mesélte, hogy ő úgy jutott el Európába, hogy 10 ezer dollárt fizetett embercsempészeknek (ez egy gyakori módszer az ország elhagyásra, tekintve, hogy nem nagyon kapnak útlevelet, és vízumot), akik heteken keresztül utaztatták őket.

Volt, amikor napokig az erdőben bolyongva, valahol Törökország határában, és aki elfáradt és meg akart állni, azt az embercsempészek egyszerűen le akarták lőni. Végül, Bulgáriát, és Magyarországot is érintve, eljutott Angliába, ahol menekült státuszért folyamodott, és biztonsági őrként dolgozott, egészen addig, amíg el nem kellett hagynia az országot, mert nem kapta meg a menekült státuszt.

A Toyoták temetője

Az utak szinte nem is léteznek. Van, ahol van aszfaltút, de azok nagy része még viseli a háborúk nyomait, és több rajtuk a kráter, mint az ép felület, a földutak pedig ennél rosszabbak. Ez nem tudom, hogy mennyi embert zavar, mert a közlekedési morál is az utak minőségével arányos.

A legtöbb autó 20-30 éves, Indiából érkező Toyota, vagy még az oroszok által otthagyott Zsiguli. Úgy is hívják a helyet, hogy a Toyoták temetője, mert ide jönnek Indiából meghalni, miután ott már ki lettek szuperálva. Azért néhány főbb közlekedési út fel van újítva.

Az autók egy része jobb-, a másik balkormányos, így ez is rátesz egy lapáttal a káoszra. Az utak igazából teljesen mindegy, hogy hány sávosak, mert annyi autó megy rajtuk, amennyi éppen elfér, sokszor a visszapillantó tükrök csak centikre vannak egymástól.

Így például egy kétszer két sávos úton legalább 6 sávban megy a közlekedés, és a körfogalomba sem mindig abba az irányba megy be egyik-másik sofőr, mint kellene. A rozsdaette csotrogányok között azért feltűnt néha egy-egy Hummer, vagy BMX X5, vagy valami hasonló luxus terepjáró, ami többnyire valamelyik hadúr tulajdona volt, akinek fegyveres őrökkel körülvett birtoka szintén kitűnt a lepusztult házak közül.

Vannak hivatalos benzinkutak, ahol a benzin valamivel olcsóbb mint otthon (akkoriban volt itthon kb 280 Ft egy liter, ott pedig 1 USA dollár), de a legnépszerűbbek azok a „töltőállomások", ahol egy-egy viskó előtt kint van pár db. 20 literes műanyag kanna, tetején egy tölcsérrel, és bármikor meg lehet állni tankolni, ami olcsóbb mint a hivatalos benzinkúton, de nem tudom a pontos árat, mert szerencsére ezt az opciót sosem próbáltuk.

Nem is tudom, hogy egy mai autó kibírná-e, tekintve, hogy több lehet a kosz benne, mint az üzemanyag.

A Kabul Fried Chicken

Az étkezést elvileg a munkaadó állta, gyakorlatilag viszont az sem olyan volt, mint amilyen az ígéretek szerint lennie kellett volna, így kijártunk kaját vásárolni, valamint körülnéztünk, hogy milyen egyéb táplálkozási lehetőségek vannak.

A helyi büfékről már első látásra lemondtunk, viszont találtunk egy pizzériát a városban, igaz nem volt olcsó, helyi viszonyok között pedig kifejezetten drága. Egy átlagos méretű pizza (28-30 cm), ami nálunk egy egyszemélyes adag, náluk pedig családi méretnek hívnak, 8-10 USA dollárba került.

Találtunk egy KFC-t is, igaz ennek a teljes neve Kabul Fried Chicken volt, ahol a logo is meglepően hasonlított a „nagy testvéréhez", viszont a minőség nem annyira. Na, oda menjen valaki licensz jogokért reklamálni!

Van bank is, név szerint Kabul Bank, valamint Westen Union, és luxus szálloda is, ahol azért előfordulnak kisebb-nagyobb támadások, öngyilkos merényletek így ott lakni sem egy életbiztosítás.

Ki a leghíresebb magyar?

Itt, az isten háta mögött is megtapasztalhattam azt, hogy akármilyen kis ország is vagyunk, mindenhol van olyan ember, aki be tudja azonosítani Magyarországot. Érdekes tapasztalat az is, hogy nagyon sok közel-keleti, vagy ázsiai a Nokia telefonról ismeri hazánkat, (ezt itt az Emirátusokban is megtapasztaltam), és amikor meghallják, hogy „hángeri" akkor egyből nyomják, hogy „hángeri Nokia phone is good phone".

De a legmegdöbbentőbb, és legkedvesebb az volt, amikor Kabul egyik boltjában, a kollégámmal beszélgetve vásároltam, és az 50 körüli helyi boltos, hallgatva a beszélgetésünket megkérdezte, hogy ez milyen nyelv, és honnan jöttünk, és amikor meghallotta, hogy Magyarországról azonnal rávágta, hogy „Puskás", és kiderült, hogy mindent tud róla.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy Ő a leghíresebb magyar. Nem jártam még a világ olyan részén, ahol ne ismerte volna valaki, még akkor is, ha semmi mást nem tud Magyarországról.

Konklúzió

A hely nem túl barátságos, és nem bővelkedik a lehetőségekben. Nincs McDonald's, és autómosóba, vagy benzinkútra sem vesznek fel dolgozni, így a munkanélküli bölcsészdiplomásoknak nem ajánlott célállomás. A bűnözési ráta igen magas, így turistacélpontként sem ajánlott.

Hallani lehetett mindenféle pletykákat innen-onnan elrabolt európaiakról, és a szervkereskedelem sem ritka jelenség. Ha valaki vásárlóként szeretne megjelenni ezen a piacon, akkor más a helyzet, biztos tudják neki prezentálni a kívánt szervet rövid időn belül. Minőségi garancia természetesen nincs.

Minden összevetve hasznos tapasztalatként értékelem a kint töltött hónapokat, főleg ha az elrettentő példákat is képes az ember értékelni. Sok mindent átértékeltem az életemben, és jobban meg tudom ezután becsülni azt, amim van, mert testközelből láttam olyanokat, akiknek szó szerint semmijük nincs.

Valójában mindenkit szívesen meginvitálnék egy kéthetes kirándulásra valami hasonló országba, aki mondjuk azon sír, hogy milyen szar az élet, ha épp nem kapja meg a legújabb okostelefont, márkás cipőt, vagy számítógépes játékot. Na, és persze az örökérvényű, és unalomig ismételt mantra itt is igaz, miszerint pénz és nyelvtudás nélkül ne indulj neki (de még azzal se feltétlenül).