Meseszerű, de igaz történet következik ma, méghozzá egy Stockholmban élő párról, Vikiről és Gergőről, akik egészen fantasztikus kitartással és útvonalon jutottak el Stockholmig. Történetük sok szempontból elgondolkodtató, ami engem leginkább megfogott, az az elszánt akarás és kitartó munka, amivel elérték mindazt, ahol ma tartanak. A szerző a Magyar Rádió Skandináviában kalandozó riportere, Lantos Gábor, akinek korábbi posztjait ide kattintva olvashatjátok el.

„Száz napos utazásom harmincadik reggelén érkeztem Norvégiából Svédországba, ahol Viktória és Gergő személyében két olyan magyar fiatallal hozott össze a sors, kiknek története újabb ékes bizonyíték arra, hogy északon majdnem minden lehetséges. Igaz mese következik az isten háta mögötti Doroteáról, titokban lebonyolított állásinterjúkról, néhány nap rizsevésről, majd a révbe érésről Skandinávia leglüktetőbb nagyvárosában, Stockholmban.

Amikor Stift Viktória Budapesten beiratkozott az ELTE Bölcsészkarának magyar-finn szakára, Koritsánszky Gergő pedig elkezdte a skandinavisztika-politológia képzést, még egyikük sem gondolt arra, hogy életük egyszer párhuzamos útra téved és többet le sem tér arról Skandináviában.

A Győr-Moson-Sopron megyei kis faluból, Babótról származó Viki megszállottan szerette a nyelvek tanulását (jelenleg a magyar mellett angolul, svédül, finnül és németül is beszél), Gergő pedig annyira beleásta magát a svéd beszéd és írás rejtelmeibe, hogy mára már a helyiek szerint pont olyan jól kommunikál, mintha itt született volna.

„Mindezt szinte teljes egészében a magyar oktatási rendszernek köszönhettem, sok energiát fektettem a svéd nyelv elsajátításába" – mondja stockholmi lakásukon Gergő. „Ráadásul úgy kellett mindezt megtennem, hogy a külső behatások szinte teljesen hiányoztak. Odahaza egyáltalán nem voltak olyan tv-műsorok, vagy filmek, amelyek segítségével gyakorolhattam volna a svédet. Irodalmat persze olvastam rendesen, de azért ez nem ugyanaz, mintha valaki úgy tanul meg angolul, hogy életének egy részét az adott nyelvi környezetben tölti."

A fiatal pár már Magyarországon összekötötte életét, s amikor 2008-ban mindketten huszonöt évesek lettek, válaszút elé állította őket a sors.

„Éppen elküldtek a munkahelyemről, ott álltam rendszeres napi elfoglaltság nélkül" – vette át a szót Viki. „Tudtam, hogy finn nyelvtudásommal nagy lehetőségek nyílhatnak előttem akár Svédországban is, ezért elkezdtem arrafelé munkát keresni. Gergő közben dolgozott, de abban egyetértettünk, hogy ha elindulunk, akkor egymás kezét fogva tesszük meg ezt."

Az ambiciózus magyarok pár nap leforgása alatt az észak-svédországi Doroteában találták magukat. 2008 júniusát mutatta ekkor a naptár.

„Megérkeztünk a világ végére" – mondja nevetve Viki. „A településen ezerötszázan laktak, ötven kilométer sugarú körben pedig egyetlen másik falu sem volt, csak az erdő, tele medvékkel. Egy francia cég, amely az interneten értékesített különféle műszaki eszközöket, úgy határozott, hogy ide telepíti ügyfélszolgálatát. Én lettem a finn nyelven beszélő munkatársuk, hozzám jött mindenki a problémájával, igyekeztem segíteni nekik. Akár a műszaki berendezések összeszereléséről, akár a gépek bekapcsolásáról volt szó, telefonon adtam a tanácsokat a finneknek, finnül."

Miközben Viktória dolgozott, Gergő folyamatosan kutatta a doroteai munkalehetőségeket. Ám egy ilyen kis faluban nehéznek bizonyult az előrelépés. Olykor recepciósként tevékenykedett, olykor más apró-cseprő munkát elvállalt. A távolból írta meg és fejezte be a diplomamunkáját, miközben párjával folyamatosan azon gondolkodtak, hogyan tudnának a fővárosba, Stockholmba költözni.

„Kilenc hónapot töltöttünk Doroteában" – vette át a szót ismét Viktória. „Gergő kemény volt, mint a szikla, de láttam rajta, mennyire szenved, hiszen egy férfi önbecsülését zavarhatja, ha a kapcsolatban csak a nő dolgozik. Ekkor én voltam a kenyérkereső, de tudtam, hogy nem maradhatunk ezen a helyen. Amikor 2008 karácsonyára hazajöttünk, mindketten biztosak voltunk abban, hogy hamarosan búcsút intünk Észak-Svédországnak. 2009 januárjában Doroteából kezdtem meg titkos stockholmi álláskereső hadjáratomat."

Viktória természetesen olyan cégek után kutatott, ahol hasznosíthatta finn nyelvtudását. A siker nem is maradt el, a bökkenő csupán az volt, hogy a fejvadászok folyamatosan állásinterjúkra hívták a magyar lányt. A két város közötti 630 kilométeres távolság pedig még itteni szemmel is nehezen volt leküzdhető.

„Előfordult olyan, hogy hajnali háromkor indultam el Vilhelminába, ahonnan el tudtam repülni a svéd fővárosba" – mondta Viki. „Arlandán a repülőtéri WC-ből hívtam fel munkahelyi főnökömet, hogy beteg lettem, nem tudok menni aznap. Tettem ezt annak tudatában, hogy a kis faluban bármikor kopogtathattak volna egy kis beteglátogatásra, hiszen a szomszédban laktunk. Ráadásul az interjúkon is füllentenem kellett, hogy a fővárosban élünk, lakásunk is van. Mielőtt bárki pálcát törne a fejem felett, gondoljon arra, hogy ha nem így cselekszem, eleve szóba se állnak velem. Ugyan kit érdekelt volna egy, a fővárostól irgalmatlan messzeségben élő magyar? Emlékszem, egyszer egy pénteki napon jöttem Doroteából, s mire visszaértem kis falunkba, újra hívtak, hogy esélyes lettem egy nagyon jó munkakör betöltésére. Kérték, menjek ismét Stockholmba hétfőn, azaz három nap múlva. Hogy a helyzet még nehezebb legyen, a laptopom is elromlott. Péntek este szinte lopva mentem be doroteai cégemhez, hogy hétfőre újabb repülőjegyet vehessek, hiszen máshol nem tudtam volna a világhálóra feljutni. Sikerült ezt is megoldanom. Hétfőn megint a fővárosban voltam, lezajlott az interjú, rögtön éreztem, hogy nem sikerült. Az egész visszautat végigbőgtem. De ekkor már azt is tudtam, hogy nem akarok Doroteában maradni, ezért másnap felmondtam, annak ellenére, hogy semmi sem volt biztos. Egyszerűen besokalltam a sok lopva lebonyolított utazástól, a füllentésektől. Szóval kedden kiléptem. Erre szerdán csengett a telefonom, hogy megkaptam az állást, mehetünk Stockholmba."

„Na, ekkor vettem egy tortát és egy pezsgőt, ott öleltük-szorítottuk egymást a doroteai lakásban és sírtunk" – vette át a szót Gergő. „Azt hiszem, ekkor jött ki belőlünk minden feszültség. Mondanom sem kell, hogy Viki állandó jövés-menése alaposan megterhelte a pénztárcánkat. Ennivalóra is alig maradt, olykor rizst ettünk napokon át. Így utólag azt gondolom, megérte. De ha akkor nem fogjuk egymás kezét, ha nem állunk ki a közös ügyért, biztosan nem sikerül a terv. A siker olyan volt, mint amikor eldöntöd az első dominót. Onnantól kezdve jött minden magától. Kocsival vittük le az összes cuccunkat, s két nappal később már nekem is volt munkahelyem Stockholmban. Egy elektronikai cég értékesítési vezetője lettem. Mindebben segített a svéd nyelvtudásom, s persze az, hogy szentül bíztam magunkban. Albérletet is rögtön sikerült találnunk. 2009 februárjában gyakorlatilag egy hét alatt sínre tettük az életünket és a vonatunk azóta sem tért le erről a pályáról. Viki ma is ugyanannál a cégnél dolgozik, kiváló menedzser vált belőle. 1986-ban, amikor a mexikói labdarúgó-világbajnokságon az argentin Diego Maradona kézzel ütött gólt az angoloknak, a szaksajtó Isten kezéről írt. Valami hasonlót éreztünk mi is, odafent megfogták a kezünket."

„Tudásmenedzsmenttel foglalkozom – vágott közbe Viktória. „Az ügyfeleim általában könyvtárosok, akiknek online könyveket, újságokat és adatbázisokat adunk el. Ezzel az egyetemistáknak segítséget nyújtunk abban, hogy megtalálják a tanulmányaikhoz szükséges valamennyi információt. Nem csak a svéd, de a finn terület is hozzám tartozik."

„Én mindig jó voltam az értékesítésben, megmaradtam hát ebben a munkakörben" – folytatta a történet felelevenítését Gergő. „Sokat segített, hogy együtt indultunk, mindig számíthattunk a másikra és sosem adtuk fel. Mára elmondható, hogy a svéd középosztály szintjén egy olyan városban élünk, amely Budapesthez képest sokkal nyugodtabb, de mindenképpen élhető és biztonságos hely. Ha már a sors és a mi elhivatottságunk megadta számunkra az esélyt egy ilyen minőségű életre, akkor kihasználjuk ezt. 29 évesen, imádunk utazni, nem rakosgatjuk a párna alá megkeresett pénzünket, de nem is költekezünk őrült módjára. Az eddigi és előttünk álló közösen átélt élményeket pedig nem veheti el tőlünk senki."

A fiatalember amúgy még egy szenvedélyének hódol Stockholmban. Koritsántszky Gergő megszállottan szereti a jégkorongot, s olyan szinten ismeri a sportág nemzetközi életét, mint senki más Magyarországon. Nem lehet tőle olyat kérdezni, amire ne tudná kapásból a választ. Ha a tengerentúlon élne, már régen megbecsült szakértője lenne a XXI. század legdinamikusabban fejlődő sportágának.

Korábban mindketten próbálkoztak az Eurosport magyar nyelvű szerkesztőségében, de – mint példájuk mutatja – egyikük sem lett médiamunkás. Estéik egy részében egy-egy NHL-mérkőzést néznek meg, de sokat sportolnak, teniszeznek, a hétvégén pedig – ahogyan minden svéd fiatal – meglátogatnak egy-egy stockholmi szórakozóhelyet.

„Úgy érzem, hogy az a poroszos munkamorál, amelyet Vikivel otthonról hoztunk, nyerő Svédországban" – meséli Gergő. „Mi munka közben – a helyiekkel ellentétben - nem a sütizésre és a kávézásra gondolunk. A világ talán legjólétibb társadalmában élünk, amelyben valamennyi svéd még mindig azt hiszi, hogy ez a normális lét a világon. Nagyon fegyelmezett népről van szó. Kifelé szinte semmit sem mutatnak, mondanak. Otthon, a zárt ajtók mögött persze ők is képesek kitörni. Akkor is kibuknak belőlük az őket feszítő gondolatok, ha a pohár fenekére néznek. A svédek jelenlegi legnagyobb problémája a bevándorlás-politika, ebben nagyon hasonlóak a norvégokhoz. Ugyanakkor egy hihetetlenül technokrata társadalomról van szó, s igazából nem tudják elképzelni, hogy mennyire szerencsések, hogy itt élhetnek."

„Voltak olyan dolgok, amelyeken csak tátottam a számat" – fűzi tovább a gondolatot Viki. „Nyáron például úgy elzavarnak négy hét szabadságra, mint a sicc. Tudom, hogy odahaza nem egészen így mennek a dolgok. Az a szociális háló, amely a svédeket körbeveszi, nagyon erős, ha valakinek gondja akad, nem csinál ebből problémát, mert az államtól várja a probléma megoldását. Az itteni szemmel mérve gazdag svédek sem tekinthetők hivalkodónak. Ha kimész az utcára, nem fogsz látni Ferrarikat, vagy nyitott Mercedeseket. Kicsit hiányoznak az igazán őszinte megnyilvánulásaik, itt akkor ölelnek meg, ha piros hó esik az égből.

Ugyanakkor a társadalmi felelősségvállalásuk sokkal magasabb szinten áll, mint Magyarországon. Odafigyelnek a környezetre, annak védelmére. Imádják a természetet és rengeteget sportolnak. Ezek mind jó dolgok. Gyakran azonban azt érzem, mintha egy csövön néznének előre. Életükben nincs jelen a humor. A svéd himnusz alatt nem könnyeznek, de ha nyer a háromkoronás jégkorong-válogatott, vagy Zlatan Ibrahimovics gólt rúg, akkor minden rendben van."

A két fiatal amolyan „lépésről-lépésre" állapotban él. Most Stockholmban vannak, de könnyen el tudom róluk képzelni, hogy pár éven belül odébbállnak. Erről tanúskodnak Gergő szavai.

„Tőlünk senki sem hallott olyat, hogy többé soha nem megyünk vissza Magyarországra. Mindketten imádjuk Budapestet, ott is el tudnánk képzelni az életünket. De álmodtam már arról, hogy ötvenévesen Görögországban, a tengerparton üldögélek. Kis házban, egy tengerparton és Vikivel bort kortyolgatunk. Az embernek vigyáznia kell minden kijelentésével, de az szinte biztos, hogy számunkra nem Svédország lesz a végállomás."

„Én pedig követem őt, vessen a sors bennünket bárhova" - zárta le a beszélgetést Viki. „Sosem felejtem el, honnan indultam. Édesanyám a mai napig Babóton él, talán ő sem gondolta volna, hogy egyszer ennyire messzire kerül tőle a lánya. De visszanézve az elmúlt öt év történéseit, semmit sem csinálnék másképpen."

Ez volt tehát Stockholmból Stift Viktória és Koritsánszky Gergő közös története. Én pedig folytatom utamat, s hamarosan újabb sztorikkal jelentkezem itt, a Határátkelőn. Addig is kövessétek utazásom minden pillanatát a Facebookon!"